Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 1. (Kolozsvár, 1935)
I. rész: Az óvári iskola
74 Az 1626. évi rendtartáshoz való 1629. évi „szükséges utasítások“ első része, a „Krisztus segítségül hívásáról“ című, ezzel kezdődik: „azon kell munkálkodni, hogy Krisztus Urunk nevét a közönséges imádságokban, közvetlenül, gyakrabban hívják segítségül“. Az újabb Disciplinában a Krisztus segítségül hívására vonatkozó utasítás nincs benne. Vannak azonban olyanok, melyeket Almási is meghagyott. Radeciusnál olvassuk: „Senki a papok közül valamely új és az eklézsiában még be nem vett tant titkon, vagy nyilván terjeszteni, tanítani, vagy másoknak suttogni a püspök és konzisztorium tudta és akarata nélkül ne merjen.“ A kirendelendőkhöz intézendő egyik kérdés az: „megigéri-e, hogy a konzisztorium megkérdezése és hozzájárulása nélkül semmit sem fog újítani sem nyíltan, sem magánosán?“ Mindkettő megvan Almásinál is. És megvan az úrvacsorára és keresztelésre vonatkozó utasítás is, melyről az 1626. évi azt mondja, hogy sokak panaszára már csaknem eltörölték s vissza kell állítani. A dézsi egyességnek a vagyonelkobzás, orthodox hitre térítés, templomok elvétele mellett, volt egy másik, súlyos következménye s ez az, hogy felségsértés terhe alatt eltiltván előzetes felülvizsgálat nélkül unitárius könyvek kiadását, megakadályozta több, mint 200 esztendőn keresztül az unitárius hitelvek terjesztését. Ennél nagyobb csapást hitelveink terjesztése, az egyház híveinek, szellemi állagának őrzése és megtartása, a külföldi szabadelvű irányzatokkal való kapcsolat és összeköttetés szempontjából gondolni sem lehet. Rákóczi ezzel a komplanacióval magára vette azt a súlyos történelmi felelősséget, hogy a vallásszabadság nagy elvét, mellyel a kicsi Erdély a vallási felvilágosodás kérdésében megelőzte a nyugat miveltebb országait, megtörte s olyan vallási politikát honosított meg, amely csak árnyéka a 16. század szabadelvűségének. De nemcsak nem terjeszthettük hitelveinket, hanem hallgatva, néma ajkakkal kellett tűrnünk azokat a gyalázó, kisebbítő, íealázó szidalmakat, melyeket az orthodox főpapok "és tanárok a fejedelmek költségén és bőkezű támogatása mellett kiadott terjedelmes könyveikben reánk szórtak. Amint egy másik fejezetben látni fogjuk, csak halkan és szerényen mernek védelmük érdekében megszólalni, hivatkozva arra, hogy még a bűnösnek is megengedi a törvény a maga védelmét. Még a tanulók kezébe való legszükségesebb könyveket sem lehetett közreadni. Mit csináltak tehát ? Úgy segítettek magukon, ahogy tud- 1 1 Dr. Tót i György : Az unitárius egyház rendszabályai. Kolozsvár, 1922.
