Benczédi Pál: Az unitárius hitelvek kifejlődése (Kolozsvár, 1934)

A deézsi egyezkedéstől a 19. század közepéig

zatjának, mert az Isten láthatatlan lévén, Krisztus Istennek nevében és képeben szólott. Ezen lélek magyarázatára éppen a Kálvin elméletét hozza fel, mint akinél jobban senki meg nem magyarázta. E szerint Krisztust azért mondják a láthatatlan Isten ábrázatjának, hogy ezáltal a láthatatlan Isten láthatóvá válik, hogy öt megismerjük. Istent önön magában, azaz az ő dicsőségében meg nem láthatni semmi emberi elmével, sem annál inkább testi szemeinkkel, hanem csak Krisztusban jelent meg minekünk, hogy öt mint valami tükörben szemléljük, mert a Krisztusban az ö igazságát, jóságát, bölcsességét, erejét és végezetre önmagát kijelentette.

A továbbiakban az ö tudományát Istentől származónak mondja s ezt bibliai helyekkel és a jeles teológusok véleményével igazolja. Akik megismerik a Krisztus tudományát, azokat boldogoknak mondja. (Hegyibeszéd). A Krisztus tudománya által megismerkedünk az Isten jóságával is, aki úgy szerette a világot, hogy egyetlen egy fiát küldé a világra, hogy mindenek, akik hisznek ö benne idvezüljenek. A Krisztus tisztét ismerve, a mi kötelességünk az, hogy a parancsolatainak mindenkor engedelmeskedjünk.

A prófétai tisztében azokkal a fogalmakkal is találkozunk, a mellyel az unitárius vallás akarva, nem akarva, de a külső körülmények hatása alatt már megbarátkozott, Jézust bizonyos értelemben Istennek mondja, a láthatatlan Isten ábrázatjának. A következő fejezetben azonban, midőn Krisztus főpapi tisztéről beszél, már az unitárizmus biztos nyomdokain jár. Főpapi tisztét egyáltalán nem hozza kapcsolatba a megváltás tanával, hanem csak mint a bibliai iratokból természetesen következő tényt úgy adja elő. Szerinte halála nem volt engesztelő áldozat, nem volt elégteteladás a világ bűneiért, hanem annak bizonyossága, hogy I. „Maga a Krisztus a halál által nyert magának mennyen földön való teljes hatalmat. II. Esedezésével nyert Szentlelket, amely nem volt, mielőtt a Krisztus megdicsőitetett. III. Hogy a mi Istennel való békességünk onnan vagyon s az kétféle, egyik gyenge s a másik vastag, ahogy ő nevezi. Mielőtt hittünk volna Isten azon feltétellel békült meg velünk, hogy neki engedjünk, amely gyenge kibékülés, mert ha nem hiszünk és nem engedelmeskedünk, az előbbi harag rajtunk fenn marad, ha pedig hiszünk és engedelmeskedünk, az erős békesség fönnmarad az Istennel. Krisztus szent halálával a bűnt az Isten úgy bocsátja meg, ha eltávozunk a bűntől s az igazságot szüntelen követjük.“- 68 —