Derzsi Károly (szerk.): A Budapesti Unitárius Egyházközség templom-szentelési ünnepélye alkalmával 1890. évi október hó 26-án mondott imák és beszédek - Unitárius kis könyvtár 43-45. (Budapest, 1890)

22

az-e ő, a kit a többi kér. egyházak három személyünek képzelnek s hirdetnek? Nem, ... és lényegileg mégis az. Az, ki szerintük is, egység; az a lélek, a ki az időben nem csak egyszer s nem csak a Fiúban testesült meg, hanem megtestesül folyton minden gyermekében; kinek mindannyian élő templomai vagyunk; — az a lélek, ki bennünk is lakozik, él és működik; kinek bennünk-lakozása által bírjuk emberi méltóságunkat, a személyes öntudatot, szabadságot, felelősséget, erkölcsi érzetet s lelkiismeretet. Az a lélek, a ki nem csak ama nagy pünköstkor szállott alá, — hanem alászáll, özönlik s szétárad szüntelen egyesekre, népekre és nemzetekre, hogy buzdítson, erősítsen, lelkesítsen és elevenítsen. Az a lélek, ki ha nem léteznék: akkor mi nem lennénk emberek; vagy ha mégis azok lennénk: akkor kiderülne az a képtelenség, hogy ez a kis bolygó, a föld, mely öntudat nélkül, önakarat nélkül s felelősség-érzet nélkül rohan, — oly lényeket hozott létre, kiknek alkat-elemei és tulajdonai benne, a létrehozóban, hiányzanak. — Igen, a mi Istenünk erkölcsi lény; az nem a százados elavult és megkövesült dogmáknak, hanem az élő és haladó gondolatnak, az élő és nemeshülő erkölcsi-érzetnek, a fejlődő humanitásnak Istene. — Az az Isten, ki megbánta, hogy embert teremtett; ki haragszik és boszut áll; ki az ősök vétkeiért büntet; ki egy ártatlannak vérével mossa el bűnömet s csak e vérrel lesz kiengesztelve; ki a más érdemét nekem számítja be; a ki engem — bármiként éltem is — majdan mennyországba fogad s képzeli, hogy boldog vagyok, tudva, hogy embertársaim — bármiként éltek is — az örök kárhozat kínjai között szenvednek; szóval, a ki megfoszt szabadságomtól, felelősségemtől s emberi méltóságomtól: az nem az én