Ferencz József (szerk.): Unitárius évkönyv 1938 (Budapest, 1938)

Isten kegyelme

tékozló fiú, — vagyonát, amit örökségképen kapott Atyjától. Mikor aztán egyszer elfogyott minden... mikor az éhségtől majdnem összeesett, akkor, — a kegyelemre gondolt. Atyjának kegyelmére. Nem gondolt a fiú a bocsánatra ... hiszen a saját szemében is megbocsáthatatlan volt a vétke. Önmaga elítélte magát érte: „Nem vagyok méltó arra, hogy fiad legyek ...“ Csak egy kis elnézésre gondolt. Az elnézés az ő számára nagy kegyelem lett volna... de a teljes bocsánatról, a kegyelemnek ilyen nagy mértékéről, álmodni sem mert. Hogy ez a kegyelem visszaültesse őt a régi helyére, mint édes fiút?! ... Ennyire nem mert gondolni. Csak egy kis kegyelemre gondolt... Béresnek lenni ott, ahol valamikor fiú volt, gyermeke Apjának. Csak dolgozó, fizetett béres, — hisz még ennyire sem méltó. — De végtelen nagy Istennek, mint Atyának, —■ kegyelme. Nem azzal fogadta, amivel egy földi apa fogadta volna a fiát: No te csavargó ... hazajöttél ugye? ... Hazahajtott az éhség, — a nyomorúság hozzám kergetett?!... Milyen más is Isten, mikor apánk, — mint az ember apák. — Csak kiengedte szívéből nagy jóságát... elöntötte az öröm, amiatt, hogy elvesztett egy rossz fiút és visszanyert egy jót... mert kicserélte régi lelkét a fiú teljesen, — ezért elengedte neki a büntetést... szótlanul csak ölelte csókolta... a régi Istent elhagyó, gonoszt cselekvő fiú helyett nyert új. Istent szerető gyermekét kegyelmének kelyhéből itatta ... mert nagy, az egekig magasodó az Isten kegyelme.

76