Halotti énekeskönyv az erdélyi unitárius egyházi közöns használatára (Kolozsvár, 1856)
— 3 — II. ,,Tebenned bírtunk eleitől fogva.“ 1. Osendesen mint a folyam mely tengert ér, Halkai mint eltikkadt vész a pusztákon, Tart a pálya s csillapul az életér, És szemünkre a szelíd ég fátyolt von. A világnak búcsút int az élet, Lámpánk alszik és lángra nem éled. 2. Boldog a ki úgy közelget végéhez, Hogy sírjába visz kiküzdött pályabért, A leélt élet kinek bút nem szerez, A ki nem pirul sirjánál tettiért Boldog ez, mert nyugtot lel sírjában. Mit meg nem lelt a világ zajában. 3. Tudja ez hogy éltünk nem örökké tart, S a leélt korért számot kell adnia, Lelke égbe száll, ha érve a révpart,— S hogy testének porban kell maradnia, Erre boldog álom vár sírjába’, S nyugton szenderül át jobb honába. 4. Minden a mi kedves volt, tölünk elmúl, De örök boldogság az mely vár reánk, Pályánkat ha jól futottuk, siron túl, 1*
