Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
felkínáljuk, akkor van hozzánk legközelebb Isten, és akkor közelítettük meg magunkban leginkább az (eszményi) embert. Itt kell egyetértenünk és egyben vitába is kell szállnunk Kriza János püspökünkkel, akinek a következő mondatát Gellérd Imre „a modern unitárius úrvacsoratan alapelveként” idézi: „Az úrvacsora csak elindít egy folyamatot, amelyet nekünk kell ki teljesítenünk, egészen a megváltozásig.”113 Egyetértünk, mert a bennünk elindult folyamatot ki kell teljesíteni. De nem értünk egyet azzal, hogy az úrvacsora csak valami másra mutató szertartás, mert az Isten országa jelenvalóságának átélésével itt és most teljes és egész is. Továbbá, kétségtelenül része az egyén megváltozása, de kérdéses, hogy a folyamat kiteljesedésének, amelynek ki kell lépnie a templom falain kívülre, és be kell lépnie mások életébe, a szertartáson részt vevő megváltozása lenne a betetőzése. 113 Gellérd Imre: Esszék, 40. 93 A a ‘ g s s y t z a ö t a k r a z o t l r ékül n ö r a t z V t i ö a a $ c J ‘ « é é o z g r u e a A teológiai alapállás számos további kérdést vet fel, először ezeket nézzük meg. A felkészülés. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az úrvacsoravételre való felkészülés fontosságát. Balázs Ferenc ennek mozzanatait írásban adta át híveinek, és kérte, hogy azt otthonuk leginkább szem előtt levő terében függesszék ki. A felkészülésben az imádkozás, az önvizsgálat és az áldások számbavétele kötelező elemek, ezért az esti (nagyheti) áhítatoknak kiemelt jelentősége van. Ezeket a lelkész akkor is tartsa meg, ha azok olykor az Istennel való magányos együttlétének alkalmává válnak. Elvégre neki kell mindenekelőtt felkészülnie, hogy másoknak ebben segíteni tudjon. Az emlékezés kérdése. Véleményünk az, hogy jelenlegi gyakorlatunkban az úrvacsora múltba néző jellege dominál az átélő jelleggel szemben. Ebben a tekintetben az egyensúly képviseli a kívánatost. Okaiként rá lehet mutatni az utolsó vacsora hatására, az erdélyi kisebbségi reflexre, és a halottainkkal való összekapcsolás (az úrvacsorái jegyek valaki emlékére adományozása, úrvacsorái megváltás) gyakorlatára. Az utóbbi„jó szokás”, segíti az egyház életét és ápolja a kegyes emlékezést. Az úrvacsorával való összekapcsolása felerősítheti annak lényeg-átélését, ha a lelkész azt teszi, amit tennie kell. Az anamnézis (emlékezés) számos zsidó ünnep kötelező eleme azzal az eredeti jelentéssel, hogy „újraélni a történteket”. Az eseményben pedig az isteni cselekvés kerül a figyelem fókuszába. A zsidó húsvét a legjobb példa erre a család legfiatalabbjának kérdésével, amely alkalmat kínál az egyiptomi szabadítás felidézésére. Ennek mintájára formálódik az (ős)keresztény „emlékezés” Jézusra: újra átélni Isten csodás szabadítását. Az úrvacsorában a Jézusra való emlékezésnek össze kell kapcsolódnia az általa képviselt tartalom „itt és most-ban
