Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Kozma Zsolt: Az Ószövetség történelemszemlélete. Jelzések egyháztörténet-írásunk felé
hit„úgy látta”, mintha bizonyos történések faktumok lettek volna, mert ez azt jelentené, hogy nem történtek meg, csupán az író valamilyen eksztatikus állapotban, transzban, vagy akár túlbuzgóságában vélte faktumoknak. Ellenkezőleg: tényleges faktumokról tesz bizonyságot. A hit szerepe csupán anynyi, hogy ezekben a tényekben felfedezi Isten jelenlétét, amelyeket hit nélkül lehetetlen lenne meglátni. Azt mondhatnók, hogy a faktum mivolt kulcsa a hit. Vagy: az objektív tény megállapításának szubjektív eszköze a hit. Az így minősített „történelemlecke” címzettje a hit népe. A páskaszertartás évenkénti megismétlésekor az apák azoknak a fiáknak beszélik el a kiszabadítás történetét, akik eleve mint a hit népe érdeklődnek annak mibenléte felől: „Micsoda ez a ti szertartásotok?” - ezt a hit fiai kérdezik (2Móz/ Kiv 12,26). Izráel már választottságánál fogva kész volt történetét hitben szemlélni, potencialiter megvolt benne a hajlam, hogy a történelemben a cselekvő Istent lássa. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Izráel mindig a hit állapotában volt, sőt a szentírók a hit ébresztése és fenntartása érdekében, didaktikai célzattal hagyományozták át a múltat. Csupán annyit állíthatunk, hogy Izráel akkor is a hit népe volt, amikor erről elfelejtkezett, s egy újabb megfogalmazásban adott hitvallás csak előhozta azt, ami megkopott, feledésbe ment, ti. a szájhagyományos hitvallást. Hogy ma a teológus ebben a hit térségéből előjövő történelemben valóban Isten tetteit lássa meg szintén hitre van szüksége, vagy legalábbis a hit előfeltételezésére. Persze, lehet hittől megüresedett kezeket is benyújtani az eseményekbe, s ezt az egyházon kívül, s sajnos az egyházban is megtették. Ezek után a nagy markolászások után a kézben általános kultúrkincsek, Izráel vallásos igazságainak szellemi világa (Wellhausen), aJHVH-vallás haladó etizálása (Wellhausen-epigonok), a próféták lelki magassága (Duhm) és még sok más maradt, amikkel az egyháznak alig volt mit kezdenie. Az egyház bűneiben is a hit népe, s mint ilyennek ahhoz van köze, amit Izráel hitszeme az Úrnak a történelemben megmutatott tettei felől felfedezett. Egyháztörténetírásunkra nézve ez kettős feladatot jelent, s erre nem találhatunk jobb példát, mint azt, ahogyan a Zsidókhoz írt levél szerzője tekint Izráel történelmére. Egyfelől fel kell mutatnunk, hogy 2000, vagy 450 éves múltunkban egyházunk és nemzetünk nagyjaiban miként munkálkodott a hit. Az ő „hittöltetük” bátorságot, kitartást, a mártíromságig elmenő „együgyűséget” jelentett. A mi elődeink is „hit által” vittek végbe csodás tetteket, mint Ábrahám, Mózes, Gedeon és a többiek (Zsid 11). Másfelől követelmény, hogy maguk a mai egyháztörténészek kutatómunkájukat hittel végezzék, mint ahogyan az újszövetségi szerző hit által értette meg például azt, hogy a világot Isten teremtette. Témánkra nézve a „hitből hitbe” (Róm 1,17) azt jelenti, hogy a hittel szemlélt és megírt történelem az olvasókban is hitet ébreszthet. 47 A t J i z ö e r r l á Ó t z s s é é u z n s n ö e e k V l k ' e f t m e e s s g I é z y i g e h tn á l z é t l ö e r t t e é n e t
