Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
kán örömteli egységre jutunk, akár időlegesen is, Istennel, felebarátainkkal, önmagunkkal és a világgal. Ismeretlen volna világunkban a szeretet, mint legfőbb jó? Pállal kapcsolatban kell feltennem ezt a kérdést, hiszen ő mint az új vallás hirdetője megfordult Athénben is, az Areopáguszon (ApCsel 17,16-34). Fontos momentum ez, nem is annyira Pál életében, mint a vallás, a bölcselet és művészet találkozásának „hármas-útján” (Vörösmarty). A párbeszéd a vallás és a kultúra (bölcselet és művészet) között nem mondható sikeresnek. A filozófusok „csacsogónak" látják, mondják az apostolt, nem értik őt, s valószínűleg Pál is idegen az athéniektől és az ott tartózkodó jövevényektől, akik semmi másban nem valának foglalatosak, mint „valami újságnak beszélésében és hallgatásában”. Konszenzus a tökéletesség kérdésében nem jön létre a költőkkel sem, bár némelyek e találkozás előtt is vallották, hogy „ő benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Az ismeretlen isten tiszteletére állított szobortalapzatnak üresnek kell maradnia, és nem a politeizmus és monoteizmus összeférhetetlensége miatt, hanem azért, mert a tudomány, bölcselet és művészet nem ismer(het)i a tökéletest: számukra minden töredékes és viszonylagos. Tökéletességet egyedül a vallás kérhet, követelhet Isten követőitől, mert egyedül a vallás képes a hitigazságban rámutatni arra, aki e tökéletességnek forrása és végcélja, Istenre. A „legyetek ti azért tökéletesek” — csak így, önmagában olyan, mint egy félszárnyú madár, amely felemelkedni nem képes, csak körözve egyre lennebb ereszkedni, s végül ott érni földet, ahonnan felszállt. Hogy a tökéletesség és a szeretet szorosan összetartozik, azt nemcsak Pál apostol tudta, hanem a jánosi levelek szerzője is. Be kell vallanom, valahogyan jobban szeretem, ahogy köntörfalazás nélkül, letisztult egyszerűségben ír arról, mit jelent az Istennel való közösségünk, részesedésünk a Tökéletesből. „Az Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ö szeretete teljessé lett bennünk..’.’„Az Isten szeretet; és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.” (IJn 4-12.16) A tökéletességgel kapcsolatban minden egyéb, ha nem is hazugság, de jórészt spekuláció. Hogy halálunk után milyen tökéletesség vár ránk, az Isten titka: hitünk szerint az örök élet érdemi része a dinamikus fejlődés is, vagy legalábbis a kiegészülés, egységre jutás. Számunkra egyelőre annak kell fontossággal bírnia, hogy a tökéletes osztályrészünk lehet azokban a ritka pillanatokban, percekben, amikor feltétlenül, önzetlenül, önfeláldozóan szeretünk, vagy átadjuk magunkat Isten és embertársaink szeretetének. 144
