Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
130 S Á z r a p b á ó d 3.2. Az ember szabadságra teremtett lény. A szabadság az ember nembeli, lényegi jellegéhez tartozik. Embernek lenni annyi, mint szabadnak lenni. Ez a nembeli szabadság azt fejezi ki, hogy az ember természeti-társadalmi lényként alkotó munkája révén kiszakadt a természetből, illetve egy második természetet teremtett, azt a kulturális civilizációs környezetet, amelyben fokozódó autonómiának örvendve alakítani tudja a világot és önmagát. Az emberi szabadság nem puszta állapot, hanem mindenekelőtt cselekvés. Szabadság és cselekvés kölcsönösen feltételezi egymást: az ember csak cselekvő lényként tekinthető szabadnak, s mint szabad lény, csak cselekvés révén valósíthatja meg önmagát. A szabadság emberi méltóságunk feltétele. A modern idők egyik veszélyes tünetét a szociológia a„menekülés a szabadságtól” emberi magatartásában jelöli meg. A szabadságtól a konformizmusba, az alattvalói függőségbe menekülő ember azonban alapvető méltóságát is elveszti. Akinek terhes a szabadság s a vele járó felelősség, jól érzi magát névtelen nyáj-lényként, s attól a gondtól is megszabadul, hogy méltóságát védje. Az unitárius vallás a szabadságjegyében született. Ezért az unitárius ember a szabadságot nemcsak mint létfeltételt féltette és ápolta, hanem benne igazi emberi valója kiteljesítésének biztosítékát is látta. A szabadság forrása Isten:,, Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság" (2Kor 3,17). Isten gyermeke sem lehet más, mint a szabadságra megérett és a szabadság felelősségét vállaló, azt önmagában kiteljesítő ember. 3.3. Az ember felelőssége. Egyedül az ember ismeri fel a külső valóságban és a bensejében rejlő lehetőségeket. Ez hozza meg számára a szabadságot és terheli meg ugyanakkor a tőle elválaszthatatlan felelősséggel. Az ember értelmet ad cselekvésének és igazolást keres számára. Ebben az összefüggésben a felelősség a legszorosabban kapcsolódik az élet értelméhez. Nem adhatunk értelmet életünknek, ha nem vállalunk felelősséget mindazokért a kezdeményezésekért, amelyek ezt az értelmet szavatolják. Értékrend, erkölcs és felelősség szervesen kapcsolódik egymáshoz. A felelősség közvetlenül az értékek közti választásból, abból a körülményből fakad, hogy noha minden közösségi forma bizonyos értékrendet állít fel magának, ez senkit sem ment fel a választás, a döntés alól. Ez mindig személyes és helyhez kötött. Innen az egyéni felelősség elkerülhetetlensége. Nincs olyan egyetemes szabály, amelyhez igazodva nem kellene személyesen is felelősséget vállalnunk. Az ember felelősséggel tartozik nem csupán önmagáért és a vele közösséget alkotó társainak tetteiért, de nem vonhatja ki magát az alól sem, hogy tájékozottsága, szerepe és hatóköre arányában felelős legyen a nagyobb közösségek, az emberiség sorsáért. Sartre ezt így fogalmazta meg: „A szabadságra ítélt ember abszolút felelősséggel tartozik mindenért: az egész világ súlyát a vállán hordozza”. Lehet-e ettől különböző hivatásunk?
