Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
Az Izrael által elkövetett bűnök bizonyítják a szabadság meglétét. Az Isten elleni lázadás igen gyakori. Erőteljes parancs hangzik a nemzet felé, hogy hallgasson a törvény szavára: tisztelje szüleit, tartózkodjék a gyilkosságtól, a paráznaságtól és a lopástól, szeresse az Urat, az ő Istenét, és tartsa meg rendeléseit. A nép előtt áldás és átok áll, az engedelmességtől vagy engedetlenségtől függően: „Az életet és a halált adták élőtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod" (5Móz/ MTörv 30,19). A Törvény tehát maga feltételezi a törvénytelenséget, a bűnt - és az erkölcsi szabadságot a választásra. Az Otestamentumban a szabadságnak három típusával találkozunk: először a tényleges (gyakorlati) szabadsággal, amely elegendő teret enged az önkifejezésnek és az emberi élet döntéseiben. Másodszor az erkölcsi szabadsággal, amelynek gyakorlásában az ember ehet a jó és rossz tudásának fájáról, vállalva a következményeket, vagy vissza is utasíthatja a rosszat. Es harmad szor a vallási szabadsággal, amelynek birtokában az ember Isten felé fordulhat teljes szívvel és lélekkel, mint ahogy meg is tagadhatja Teremtőjét. l.f. Az ember mint vallásos lény Istentől függ, akitől életét kapta, s akin keresztül az üdvösséget reméli. Isten a teremtő és megtartó, az élet adója és gondviselője. Az ember mint társas lény Istennek, a történelem Urának ellenőrzése alatt tudja magát, aki nélkül a nemzet nem alakulhatott volna ki. A vallásos ember mélyen érezni tudja az Istentől való függőségét. A bizalom és a hála érzéseivel társulva ez a függőség a legnagyszerűbben Izrael istentiszteleti könyvében, a Zsoltárokban jelentkezik. Az ember ellenségei jelenlétében is felemelheti fejét és bízhat Istenében (3,3). Az ember nem élhet Isten nélkül. Egész lénye vágyódik az élő Isten után, úgy, ahogyan „a szarvas kívánkozik a folyóvizekre". (42,1) A függőség és a hozzá kapcsolódó érzések az imádság szükségességéhez vezetnek. Az ember imádkozik — mivel ez a természete. Mint teremtett lény, akinek léte Mástól származik, sorsa állandó bukás és tragikus befejezetlenség amíg csak ehhez a Másikhoz nem fordul. Istenhez való odafordulása élete kiteljesítése érdekében: ez az imádság. Istenben kifogyhatatlan erőt és vigasztalást talál. Az ember számára a legnagyobb jó az Istennel való közösség. Nem talál erre észokokkal alátámasztott magyarázatot, megtalálja azonban a hit válaszát: „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet.” (Zsolt 73,23). Az ember Istennek teremtetett, és addig nem talál békességet, amíg meg nem nyugszik benne. l.g. Az ember Istentől való függősége teremtettségén alapszik: Isten képére teremtetett. Istentől jön és Isten a sorsa. Amint már az előbb is érintettük, az ember teremtményi mivoltában a természet gyermeke, hasonló a többi teremtményhez. De van egy szempont, amely szerint különbözik te119
