Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
jezés nem egy önmagában létező dologra, a szellem képességére utal, amelyet le lehet írni, inkább megfelelő jelkép az ember egész élete identitásának, pontosabban az élet érzelmi és testen kívüli formáinak kifejezésére. A szó mind a biológiai, mind a lelki életet jelenti. A nefes az érzelmek és személyes vágyak székhelye. De nem jelenti a görög metafizikai értelemben vett lelket és nem választható el az élő szervezettől, ahogyan azt a görög filozófia tanítja. (3) A héber lev vagy levav kifejezés szó szerinti jelentése: szív. Viszont a szövegösszefüggések gyakran azt mutatják, hogy a gondolkodás és akarat székhelyeként feltüntetett kvnek az „értelem" szó megfelelőbb fordítása lenne. A héberek más antik népekhez hasonlóan úgy gondolták, hogy a szellemi élet központja nem az agy, hanem a szív és más szervek - a máj, a vese és a csontok. Nem tettek éles különbséget e szervek működése között. Mindenesetre a lev bírt messzemenően a legnagyobb fontossággal. Anélkül, hogy túlságosan részletekbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy az ótestamentumi ember pszichológiai szempontból egységes lény volt: test, lélek, érzés, ész és szív. Akkor világítunk rá igazi jellemére, amikor a fentebbi „alkotóelemek” kölcsönös kapcsolatát szemléljük. l.d. Az ember erkölcsi személy, aki képességgel rendelkezik az erkölcsi értékelésre, választásra és megvalósításra. Ugyanakkor az is lehetőségében áll, hogy visszautasítsa a választást, amely elé a közösség vagy a lelkiismeretet állítja - vagy éppen rossz döntést hozzon. Amikor azonban az ember erkölcsi lényegiségéről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk két meghatározó szempontról: egyfelől az ember kollektív lény, és másfelől az ótestamentumi erkölcsnek pozitív teista irányulása van. Az ember közösségi lény voltával szoros kapcsolatban áll az erkölcsi és társadalmi öntudata. Az erkölcsi eszményre való felhívás rendszerint a nemzethez szól, vagy legalábbis egy sajátos csoporthoz a nemzeten belül - és nem az egyénhez. Az egész Otestamentumon az a hit vonul végig, hogy az ember erkölcsi lény. Igazságot cselekszik és szereti az irgalmasságot, megtér és engedi patakként folyni az igazságosságot. Kezeit megtisztítja az erőszak és kegyetlenség vérétől s támogatja az özvegyet és árvát. Ez a magatartási forma számára elérhető eszmény. Amikor Izrael erkölcsi vezetői - a próféták, bölcsek és törvénytudók - sürgetik a népet a jót cselekvésre, éppen azt igazolják, hogy hisznek ennek lehetőségében. Azonban ez az erkölcsiség nem különíthető el a társadalmi igazságosságtól, a közösség jólététől. A próféták tanításában hatalmas társadalmi vízió tárul elénk, amelyben előrevetítik az igazság eljövetelét az ártatlanok és segítség-nélküliek részére, a társadalmi felelősséget a gazdagoknak, tisztességet és jóhiszeműséget a bíráknak, becsületességet a kereskedőknek. Amikor az igazság jön, a vezetők magasrendű kötelességtudással a közös jó munkálására használják fel hatalmukat; a vallás irányítói önzetlenül arra fordítják tisztüket, hogy Isten céljai érvényesül117
