Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
ményt nem annyira a szokáshoz való alkalmazkodás határozza meg, mint inkább egy sajátos magatartás Isten iránt. Amikor a kollektív személyiség eszméjének a közösség jólétére tett hatását szemléljük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyén vallásos életével való kapcsolatát sem. Isten tiszteletében és az ő jelenlétének megtapasztalásában a héber ember és a közösség egyetlen valóságaként válaszol a sokféle élethelyzetben. Az egyén életét annyira meghatározza az erőteljes közösségi tudat, amelynek alárendeli személyes vágyait és egyéni törekvéseit, hogy Isten keresése is csak a közösségi minták által megkövetelt formákban jut kifejezésre. Ez igaz még akkor is, amikor különleges adottságokkal bíró személyek szakítanak az egyik közösséggel és egy másik megteremtésén fáradoznak. A próféta, aki támadja az uralkodó elvilágiasodását s még a királyt is megfenyegeti, kétségtelenül nonkonformista, nyíltan elutasítva a közösséget és mindazt, amit képvisel. Helyette azt az ősi életformát akarja visszaállítani, amelyben az igazság és Isten iránti hűség uralkodik. Ezért sürgeti a népet, hogy térjen vissza Istenhez, legyen újra igaz és kedves előtte, amint volt élete előző szakaszában. A próféta támadja a közösség egy típusát, miközben egy másik keretei között dolgozik, amely csak a hit által valósulhat meg. Az igazság azonban az, hogy egyetlen próféta sem szakadt el soha teljesen attól a fizikai közösségtől, amelyben élt. Annak történelme, reményei, gondolkodása és sorsa az övé is volt, függetlenül a társadalom bírálatának radikalizmusától. A héberek által alkalmazott eszközök, amelyek segítségével megőrizni próbálták a közösséget a széthullástól, elégségesen bizonyítják a kollektív ember eszméjének fontosságát az Otestamentumban. Ugyanakkor segítenek megérteni, milyen nehéz és lassú volt az a folyamat, amely végül is az egyéniség öntudatának kialakulásához vezetett. Itt mindenekelőtt a házasság intézményét kell említenünk, amelynek szerkezete az ősi Izraelben a közösség összetartozását szolgálta. A bizonyítékok egész sora állítja elénk a patriarkális jellegű családot. Az apa volt a családi közösség teljhatalmú ura, akinek kezében élet és halál van. Az apának vagy a nemzetség fejének hatalmában állt rákényszeríteni a család tagjaira rendelkezéseit és törvényeit, s továbbadni fiainak az áldást, mint az élet forrását és biztosítékát. A másik intézmény a szövetség volt. Az egész Otestamentumot uralja az a hit, hogy Izraelnek egészen sajátos kapcsolata van Istennel, amely kapcsolatot kétoldalú szövetség keretében létesített, szabadon, a kölcsönös egyetértés alapján. A szövetség konkrét bizonysága volt Isten ígéretének, hogy megáldja a választott népet. Az ígéretek teljesítésének biztosítékát jogi követelmények tartalmazták, s ezeket a törvényeket is Isten fektette le. Teljesítésük szavatolta Isten jóindulatát és támogatását. Antropológiai szempontból a törvények 114
