Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Gálfy Zoltán: Ras-Schamra titkaiból
Ennek tisztázása érdekében szükséges a vallástörténet általános szerepének bizonyos tisztázása. Amiben a vallástörténet (nem) segít A vallástörténetet az egyetemes történettudomány egyik diszciplínájának kell tartanunk. Fénykorát a 19. század végén és a 20. század elején élte. A teológiai gondolkodásban a pszichologizmussal párhuzamosan jelentkezett. Sajátos kérdéseit a vallás fogalmának kategóriájában vetette fel. Így például Izrael vallásának kialakulását a környező népek vallásainak összefüggésében, kapcsolataiban, eltéréseiben szemlélte. Amíg Stade, Tiele és mások csak a közvetlen környezetben — tehát Kánaán keretei között - keresték a kérdésekre a választ, addig a wellhauseni iskola hívei és főleg Delitzsch tanítványai egyre szélesebb környezetben kutatták. A vallástörténeti eredményeknek egyik emlékezetes dátuma 1902. február 1-je, amikor Delitzsch egy emlékezetes beszéde után II. Vilmos elé tette a Hammurabi korszakából való ékírásos agyagtáblát. A vallástörténeti eredményeknek meglepő következtetéseivel találkozunk a 20. század elején. Köztük Wellhausen követőinek túlzásaival. Ábrahámtól Mózesig nagyon sok hipotézissel találkozunk, viszonylag biztos talajon csak Salamontól kezdődően érezhetjük magunkat. A tévedések és túlzások mind abból származnak, hogy a kérdések lényegét a vallásra helyezik, nem a Kijelentésre és az abból származó hitre. A vallástörténeti iskola liberális iránya (Ferdinand Baur, Deismann és mások), valamint az összehasonlító vallástörténeti iskola megállapításaiban szerényen nyitva hagyja a tévedésekkel kapcsolatos lehetőségeket. Magyar vonatkozásban alá kell húznunk id. Varga Zsigmond munkás ságának rendkívüliségét. Emberi nagyságát, önálló gondolkodását az is igazolja, hogy amikor nyilvánvalóvá lett a vallástörténeti iskola megítéltetése, ő mégis kiadta hatalmas művét, a Bibliai vallástörténet címűt (1938-ban). A vallástörténet kutatásainak tagadhatatlan tényeit el kell ismernünk. Karl Barth szerint sem lehet kizárni Istennek a vallások történetében is fellelhető Kijelentését. Ez azonban nem azonos azzal, amikor O maga szólal meg a próféták és apostolok által. Tehát nem szabad összetévesztenünk a „hullámhosszokat”. Amikor megállapítjuk, hogy a ras-schamrai leletek az izraeli honfoglalás korából valók, ezeknek érdeme abban van, hogy a kánaáni életről híradásokat nyújtanak, amit a Bírák 3,5 versében szereplő népek emlékei nem tesznek. De tudnunk kell, hogy ezek a híradások Ras-Schamráról és Kánaánról szólnak - nem pedig közvetlenül Istenről. Az Otestamentum prófétai ítéletének egyik szereplője szólal meg első személyben - és ez a fő érdeme. 110
