Ferencz József - Kelemen Albert et al.: Dersi János emléke. 1830-1890 (Kolozsvár, 1893)

hazafiak miként beszéltek, minden Demosthenesnél szebben, tetteikkel s mint keresztények mennyire ékeskedtek hitben s a szeretet munkáiban; idő s körülmények nem engedik kiterjeszkednünk arra, hogy általában miért vigasztaló s felemelő jeleseinktől búcsút vennünk, mert ekkor fejtegetnünk s bizonyítgatnunk kellene azt, hogy az ő nemes pályájuk felébreszti emberi méltóságunkat, cselekvő honszerelmök tettre serkenti hazafias érzésünket s hitök és áldozataik ereje rcménynyel táplál magasabb aspiratióink teljesülése felől.

De nem is szükséges ily általánosságban szólnom, e gyász ünnepélyen oly czélból, hogy azután csak mintegy alkalmazásképpen említsem fel a mi idvezült, érdemes felebarátunktól való bucsuvételünk fájdalmas és felemelő voltát, hanem hiszem, ennek eleget teszek már az által, ha nehány vázlatos vonásban tüntetem fel az ő életrajzát s bizalommal mutatok intézkedései folytán az előttünk derengő szebb jövőre.

Idvezült derék barátunk szeretetteljes, szigorú atyai nevelésben részesült s ifjúból korán komoly férfiúvá lett. Mint ember, 60 évre terjedett földi pályáján, a józan értelem uralmának engedett s szigorú lelkiismeretességet gyakorolt minden dolgaiban. Jellemének fővonásai: komolyság, határozottság s emberségesség volt. Tiszta jelleméhez oly jól illet igénytelen, szerény viselkedése: olyan volt ő, mint a tiszta arany, mely legkevésbé peng. A családi élet nem nyújtott neki boldogságot; de élte magányát munkássággal s kevés jó barátja társaságában derítette fel. Nem sokakkal kötött barátságot, de azokhoz, a kiket megszeretett, igaz és állandó hűséggel ragaszkodott. Tudta, hogy „a magánynak gyógyító, vigasztaló barátja, játszó-társa a munka; mert a ki még nem kostolta meg a magányosságot, nem hűlj a mi a munka (Auerbach).“ S ha a magányosság és munka-gond az első tekintetre felismerhető komor színezetet öntött is ábrázatjára, közelebbről szemlélve ez nem egyéb volt benne ama nemes komolyságnál, a mely rendesen a jó embernek sajátja szokott lenni s a melyről azt mondja bölcs Salamon is: „jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz az embernek lelke.“

De a munkás embert, az igaz barátot a nemes és hősies tettekben tündöklő honszerelem is éltette. Hazafi volt amaz igaz és mély érzéssel, a mely nem szokott lármás, áradozó szavak felszínén úszni, hanem a kebel szentélyében hevít; hazafi volt ama bátor hősiességgel, a mely az édes hazáért válságos napjaiban kész vért és éltet is áldozni; hazafi volt okos gondolkodásában, nem csak azért, mert erre vonzotta szenvedélye, hanem azért, mert meg volt győződve, hogy a vagyoni jóllét a függetlenség erős biztosítéka, úgy az egyesekre, mint az egész nemzetre nézve; meg volt győződve, hogy az anyagi áldozatokkal támogatott közmivelődési intézmények létesítése és fejlesztése által erősittetik a hazafias nemzeti szellem, lévén „a munkásságnak •— a nagy Széchenyi szerint — legnagyobb rugója a honszeretet, legbizonyosabb követője a

— 36 -