Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
VIII meg nevét, bevésték szivükbe beszédeit, mint szent legenda szállott örökösről örökösre szenvedéseinek emlékezete bárom századon át... . S ime, a mint a honra jobb napok derültek, az általa alapított egyház, egy háladatos érzésű fiának kezdeményezésére —jóvá teendő a múltnak mulasztását, meghatározta: hogy 1879. évi zsinatát úgy tartja meg, hogy az Dávid Ferencs első püspökének három százados elitéltetése és halála polgári emlékünnepe is legyen, melyhez én ez Emlékirat-tal járulok, az unitárius egyházzal, ahoz tartozásomon kívül — mit fenkölt érzéssel ismerek el — solidaritasban müvemnek akár irányát, akár az elveket illetőleg nem állva, s ilyenbe hozatni úgy annak érdekei, mint irdi függetlenségem megóvása tekintetéből nem kívánva. Ha jót tettem, legyen az öröm mindnyájunkkal közös, ha n<jm, álljak helyt érette a közvélemény itélőszéke előtt csak én. Soká tűnődtem, hogy mint nem theologus, megírj am-e vagy elhagyjam ? Tanulmányaim valláspolitikai ténynek tüntetvén föl előttem ez elitéltetést — barátim koronként megújuló ösztönzésére — az elsőre határoztam el magamot. Ügy láttam, hogy ez életirat tárgya főmozzanatai hittani kérdésekkel vannak ugyan kapcsolatban; de az előadás műformájának történelmi jellegűnek kell lenni, melyben inkább az események és cselekvő személyek beszélnek, mint az iró; magába kell foglalni annak : ki volt e rendkívüli ember ? honnan termett elé ama válságos időben, midőn Magyarország a dynasztiaváltozás, a királyság szétdarabolása és a reformátió hármas harczát vívta ? Reformátor! eljárásában mi volt czélja s mennyiben érte el ? Minő vallási tanok, politikai okok és országvégzések következtében kellett elbuknia ? s mi lett ennek eredménye hitelveire és hitfelekezetére, a társadalomra és emberiségre nézve ? Meg volt e érve a kor tanai elfogadására ? Megállott-e egészben vagy elitéltetése után módosulni kellett hitrendszerének . . . ? Igen, föl kell mutatni benne a kora gondolkozását századokkal megelőző szabadelvű theologust és unitárius reformátort, az elragadó előadásu hitszónokot és téritőt, az apostoli szelidségü férfit és a magát övéiért feláldozó főpapot, a megismert igazságért halálra kész hitvallót; kit sikerei s a királyi kegy kevélylyé és zsarnokká, az üldözés kislelkiivé és elcsüggedtté nem tett; a kit nézeteitől sem a megkegyelmezés ígérete, sem a börtön iszonya el nem tántorított; békén tűrt ő gúnyt és megaláztatást, s azok ellen sem volt avagy csak egy keresztényhez nem illő szava is, a kik neki évekig lest hánytak, egyházi állásától, javadalmaitól és szabadságától megfosztatták, a kinek lelke a földtől elfordulva egyedül az Isten iránti bizalomban látszott
