Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
VII. 1564-1566
DÁVID FERENOZ EGY PRIÍDIKÁCZIÓJA. 69 múltak, 6 azon arányban igyekezett befolyását a szóken, az iskolában és társadalomban érvényesitni, de ott annál nagyobb eredménynyel. Másik ok, hogy neki fejedelmi prédikátori viszonya a szerénységet és tartózkodást tette kötelességévé. Harmadik ok, hogy helyzeténél fogva alkalma lévén olvasni Servetonak az akkori keresztény theologia egész fennálló épületét megrázkódtató müveit, a különböző nemzetek reformátorainak polémiáit, melyeket a fejedelem királyi bőkezűséggel szereztetett meg : ő azon állásponton, melyen akkor Erdélyben és Magyarországon a theologiai viták folytak, tehát az urvacsorai s aval kapcsolatos tankérdéseken bensőjében már rég messze túlhaladott volt. Szem előtt tarthatta a korukat felvilágosodásban megelőzött hitúj itók üldöztetését s gyászos végét, láthatta a Magyarországon csak imént történteket, — mindezeknél fogva eddigi életében is észrevehető óvatossága és eszélye, a javításban a lassú és fokozatos előrehaladást tette előtte ajánlatossá, hogy a reformatiora tért egyházban újabb hitszakadás ne legyen, főleg pedig, hogy ő hitfelekezetétől a küzdelemben el ne választathassák. . . . Dávid F. törekvése most is — mint eddig mindörökké — az volt, hogy az új hitfelfogást egész egyházával elfogadtassa, ezt pedig egyházi szónoklatai, müvei, a hittani oktatásnak az erdélyi összes s főleg kolozsvári főiskolában ellenőrzése, olykor közvetlen vezetése által kívánta elérni. Azt megmondani, hogy lelkében mikor ment végbe azon változás, vagy mily alakban született meg erre önelhatározása, lélektanilag úgy, mint történetileg lehetlen, meri szivébe belátnunk a képesség, adatok alapján való ítéletre az egykorú följegyzés hiányzik; de van 1569. magyar nyelven kiadott „Prédikác-siói1 között ') egy, melyet szövege némely helyei 1560-n tartottnak mutatnak, s van 1566-ról a kolozsvári iskola igazgatójával, Károlyi Péterrel folyt hittani szóváltásáról egy saját kéziratából kivont nagybecsű adat, a mi erre csaknem döntő felvilágosítást ad. E beszéd sor szerint az ötödik, alapja a Korint. H. levél XI. részéből van véve: »Féltelek titeket — úgymond a szentiró — hogy miképen a kígyó Évát megcsalta az ő álnokságával, hogy azonképcn a ti értelmetek meg ne veszszenek és eltávozzék a Krisztus Jézusban való egyiigyüségtől. Mert ha az, a ki jött, más Krisztust prédikál, kit mi nem prédikáltunk, avagy más lelket vesztek, kit nem vettetek, avagy más evangéliumot, mélyet nem vettetek, igazán szenvednétek.“ Felállítván azon tételt, hogy a tévelygés, melyről a szentiró szól, jövendölés arról, a mi a századok folyamában Romából indulva ki, a hívek értelmét megháboritotta, az apostalok tudománya helyébe hamis tudományt hozott be, kérdésül teszi: „hogy lehetett az, hogy másfélezer hatvan esztendeig tévelyeghetett volna az Istennek gyülekezeti, hogy meg ne érthette volna, ha ez az igaz tudomány P“ 3) s adott feleletei közt ily helyek fordulnak elé: „A királyok krónikáiból — úgymond — megtetszik, hogy a Krisztus születése után 230 esztendővel kezdetett, azelőtt az apostalok közt és az ö tanitásaik- * 2 ') Egyhástörténelmi Emlékek. II. Dávid Per. irodalmi emlékei, xxviii. sz. 2) Az előbbi mü 16-ik levele 2-ik oldalán.
