Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)

III. 1555

DÁVID FERENCZ ÉS STANCARO VITÁJA.

25

tekintélyéből mennyit vesztett, már is tapasztalható. Jobb lenne átlátnia, mily nagy jótéteménye Istennek, hogy oly közbenjárót rendelt az emberiség számára, a ki igaz Isten és ember, s mintegy megdöbbenve e nagy és fényes tény előtt, vallaná inkább meg, hogy ezt az Ur mivelte, hogy az bámulatra méltó, szemeink előtt csoda, a mit emberi észszel átlátni képesek nem vagyunk, s venné alkalinul inkább Isten dicsőítésére, mint hiú versenygésre s mások elszéditésére.*

Végszavában bocsánatot kér Stancarotól: »hogy — a mint ő is akarta az ügy védelmezését atyjafiai nevében elvállalta. Imádkozik Isten fiához, egyházának örökké való pásztorához, hogy neki, haragra gerjedettnek, és a ki boszuságból terjeszti a tévelygéseket, elméjét nyissa fel, hogy tévedéseit ismerje meg, a szent Írásokat nagyobb lelki szerénységgel forgassa, szavait cselekedetei szabályozójának fogadja el, nem saját őrült és megvadult okosságát, hanem a próféták és apostolok szavait, hogy az eddig hálójába keritetteket üdvök megnyerhetése végett az igaz útra visszavihesse; mert igazán mondja János evangélista, hogy a ki áthágja és nem marad meg Krisztus tudományában, annak nincs Istene; e szerint aztán ezen Erdélyországban minden nemzeteket az egy és eddigelé nagy bajjal igazán hirdetett evangeliomi igére visszavigyen és abban egyesítsen, hogy utódaik a próféták és apostolok ezen igaz igéjét a világ jelenlegi vén korában tartsák meg, és az igaz Istent Krisztus által örökön-örökké imádják.“

Ki kell emelnem a mű két jellemző vonását. Egyik, hogy Dávid Ferencz nem szól róla tüzetesen, de egész müvén átszövődik a Krisztus imádása tanának védelmezése. Csodálkozását fejezi ki, hogy háromszorosan szerencsétlen honában miért vet akadályt Stancaro sok kegyes szívben Krisztus imádásának és a benne való hitnek ? Egybehasonlitván hánytorgatott reformatori működését és szenvedéseit az apostolokéval, rá nézve hátrányos párhúzamot von azok isteni küldetése, ez igazságért szenvedett békés érzületü férfiak üdvmunkája és Stancaro nyugtalan, tévelygést hirdető és gyalázkodó eljárása közt. Amazok — úgymond — krisztusi lelkűk teljes őszinteségével csepegtették be hallgatóikba az evangeliom igéit s Isten fiának eklézsiát alapítottak, nem hálózták be a lelkiismeretet, nem gátolták Krisztus imádását, mint Stancaro teszi minden művében . . . Ily értelmű helyek az egész műben fordulnak elő. Másik a hit dolgaiban a kijelentésre utalás, a Krisztus lelki természetének titokszerüségében [mysteriuni] megnyugvás, az észnek az isteni tekintélylyel, Krisztus világos szavaival és a szentirással szembeállításának helytelenítése. Isten és a természet ajándékaival felruházott sok bölcs és tudós borzasztóan megbotlott immár — mondja — azért, hogy értelmét magasabbra becsülte, hogysem a Szentlelket vezetőjéül s oktatójául ismerje el, elébe téve saját kárával ön eszét az isteni tekintélynek . . . így csalódott mindig s csalódik ma is, a ki tévtanokat hirdet, midőn a kijelentést — Isten világos szavait — mellőzve, saját értelme találmányait követi . . .“

Az ész gondolkodási jogának s itéletképességének a hit tárgyai-