Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)

I. 1510-1550

6

DÁVID FERENCZ SZÜLETÉSHELYE,

telje.“ Előttem úgy tűnik fel, hogy Dávid F. hihetően mint gyulafejérvári segédpap vagy tanár, a kir. helytató [Martinuzi] tanácsosával bizalmas viszonyban állott s írásának czélja a püspöki helyettes kegyének megnyerése volt, a mi a költeményben határozottabban ki van fejezve.

„A levél-lap — igy kezdődik a költemény — melyet Mecénása kezei közt lát, azon tartományokból jut hozzá, hol az Elbe folyama hóval takart hegyek szirtfalait mossa, s — a minél semmi becsesb nincs — egészséget kíván szives üdvözlettel. 0 nem drága gyöngyöt s aranyat ad, sem biborpiros bársony szövetet: azt országok urai tehetik, kiknek a sors királyi bőséggel adta gazdagságát; ő a tudományok szentelt helyéről, alázatos-szivüleg, csak elméje adományával kedveskedhetik. Sokszor akarta megénekelni -— úgy mond — a miket jóltevője a hazáért tett, de neki nehéz a vers-irás, mert Apolló kis mértékben adott rá erőt. Nagy elme kell jeles férfiak tetteinek méltó dalba foglalására, s ő nem ivott a castaliai forrásokból, nem bir Ovid költői nyelve szelíd bájával, nem Homeros magasb röptű s a latiumi Maró dalai komoly méltóságával. Végére siet s nem szül többé ily költőket a kimerült természet. Ezek lettek volna hivatva neki dicséneket zengeni! Azonban kisebb elméktől énekeltetni is meg, némi dicsőség! Ezért megy hozzá e költemény ajándék gyanánt. 0 méltó ,

hogy dicsőítésében hírneves és újoncz költő versenyre keljenek.........

Mint hív pásztor az eltévedt juhot a nyájhoz visszaviszi: úgy igyekezel te, hogy tieidből egy is el ne tévelyedjék.........Előre, hon dísze!

Előre jeles férfiú! Terjeszd nevedet az égi hajlékokig, s védenczeidet, kiket a mennyei végzet' rád bízott — boldog tenmagadban — védelmeddel boldogítsd, a kik közé hogy engem is számíts, abban megtarts s irányomban kegyelmes légy, kérem; mely jótéteményeket mivel megszolgálni nem tudok, érettök teljes szívbeli háladatosságomat ígérem.“

»Jóságod tiltja, oh nagy pártfogóm! — mondja tovább egyházi jótéteményeit idézve a költeményiró —■ többet szólanom, sőt hallgatnom késztet, jót remélve . . . Sokszor tapasztaltak téged a fölsegitett szükölködők kegyes jótevőjüknek, ajtód a szegény előtt mindig tárva van. Te sokak üdvére születtél, oly híven teljesíted kötelmeidet; sokszor egy szóddal nagy ügyeket végzel; ékesszólásod előtt az ellenvetés meggyőzve némul el; lángolsz a kegyesség szeretetétől s a vallás iránti tiszteletet fenntartod ... Nem kitűnő dicsőség-e egyházi szolgákat táplálni, kik a nagy Isten szent igéit hirdessék ? . . . Semmi sem oly nagy, mit tisztességben feljül ne múljon a pap isteni szolgálata, csak állhatatos legyen abban . . . Volnának még —ezek zárszavai — a miket rólad méltán dalomba foglalhatnék; de a feladat súlya alatt erőm megtörik, ily tárgyhoz bővebb költői ér kell. Az én hevem a napéval együtt fogyó félben van s az ily szellem kerüli a Múzsák hajlékát ... És most — védenczed, én —- ajánlom magamat neked, nagy férfi! kívánom, hogy soká élj ! A mindenható Atya téged — erényekben gazdagot — tartson meg mostani sorsodban s paizsával védjen;