Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
X. 1569
dívid f. szónoklata jellemzése. 161 megalázni akarják; haragos párduczként áll szembe ellenével, ha megtámadtatik; az elhibázott érvelés valamely résén át rá rohan, érvei zömét logikája erejével szétbontja, saját érveivel összezúzza s személyét egy-egy csattands apostrophával nevetségessé, néha egészen semmivé teszi. Az okokkal és okozatokkal, a hasonlóság és hasonlatlanság rhetorikai alakzatával, az ellentétekkel és syllogismussal érvelés oly fegyverek az ő kezében, mikkel csak győzni szokott, meggyőzetni soha. Önérzetes de megnyerő udvariassággal simul a hatalom és főurak felé, a nép képzelmét élénk észrevételekkel s meleg tárgyelőadással inditja és nyeri meg, mely azt az ügynek valódi szeretetéről s szavai és meggyőződése összhangjáról győzi meg. A kígyó nem lopózhatik be észrevétlenebbül a virágok közé, mint ő szónoklata által a rá figyelő közönség szivébe. Szinte két évtized alatt alig volt egy-két hitvita, melyben legyőzetett, nem volt egy polémiája, a hol vesztes maradott, nem egy nyilvános szónoklata, mely addigi dicsőségét újjal ne tetézte volna . . . Csodálatos ész, ünnepelt szónok, irigylendő szerencséjü vitatkozó! Egyházi szónoklatait is classikus erő és siker jellemzik. Beszédei tárgya és az inventio a lángész müve, beosztása a szónoklati technika remeke; a bevezetés, érvelés és bizonyítás, a megindítás és rábírás mesterre mutat. A prédikácziók bibliai alapigéi és a szép epilógok ma is nagy értékűek. Hallgatóiban maga s tárgya iránt erősebb rokonszenvet ébreszteni alig volt képes valaki, mint ő. A ki egyszer meghallotta, megszerette, s a ki megszerette, mintegy bevésődtek szivébe rokonszenves lénye és népszerű tanai. A beszédek előkészítő szavai rövidek s érdeklők, eszméi újak s ragyogók, a szentirásnak általa idézett gyöngyeit, a történeti és erkölcsi példákat kedves képek s hasonlatok, metaphorák, olykor hatásos költői felkiáltások fűszerezték, szónoklatának ellenállhatlan varázst adva. Ha beszéde akadályra nem talált, csöndes folyam volt, haladása méltóságteljes, nyugalma a tengeré ; mikor tárgya mellett felhevült, meggyűlt maga s meggyujtotta a sziveket; midőn az erény s keresztény jóság mellett szólt, mérsékelt és vidám volt, eszmejárása fenkölt; ha a hit és jámbor élet boldogságát festette, szelid s hangulatos, gondolatai szépségeivel, gazdag élettapasztalása gyümölcsei bőségével betöltötte híveinek lelkét; midőn a pápa ellen szólott, a bűnt ostromolta, mérges oroszlánná lett, szavai menykőként sújtottak s feddése nyomatékos , éles , rohamos , vagy mint a fergeteg magával sodort és letiport. Az ékes szókötés virágai, nyelvünk alaki szépsége és ereje, a formák és szin gazdagsága, az irály ékességei elbájoltak; az érzés melegsége, melylyel a szépet, jót és igazat festette, tiszteletet költött, lelkesedése mindent magával ragadott. A hány ötlet, annyi virág, a hány kép, annyi szellemszikra, a hány mondat, annyi eszme. Beszédei a hit, meggyőződés és szépérzelmek összesége, megannyi sikerült szellemi alkotás, az egyházi irodalom örök remekei, a keresztény papság soha el nem múló dicsőség-emléke . . . Hátra volt még, hogy Dávid F. hitvallása erkölcstani részét is U