Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)

VIII. 1567

A TÚLZÁSOK KÖVETKEZMÉNYE.

95

alkalommal tett egy szenvedélyes kifakadása bírta, midőn ez őt spanyol kutyának nevezte, ő pedig annak Istenét háromfejü pokoli kutyának, Cerberusnak s hitét álmodozásnak. Lismanin, Kálvin különös tisztelője és védencze, a ki neki Commentaria czímü könyvét emlékül adta, Kálvin által sok más jegyzései között, az Apostol. Cseleked. XX. r. 28. versénél látta Servetora sajátkezüleg megjegyzésképen írva az idézett elnevezést, ') melyre ő ugyanazon könyvbe oldalvást e verset jegyezte be:

Cur tibi sim, Calvine, canis ? tűm efficit ardor:

Ne canis heu dicar, séd miseranda cinis. 2)

Egy nemes lélek keresztényi megrovása ez, mely jobban volt választva és inkább sújtott Serveto kifakadásánál, a mi egy nagy és tiszteletre méltó egyházat bánt — századokon át majdnem egyedüli oktatóját a keresztény emberiségnek — keserítve, jót nem eszközölve, mig Lismanin szelíd szemrehányása megdöbbenteni képes a legkevélyebbnek is lelkiismeretét. ... A mai kor Kálvint élete minden müvének összemérése után a végeredmény szerint Ítéli meg: magasra emeli nagy szellemét, s mint a mai civilisatio egyik zászlóvivőjének, a hatalmas reformált egyháznak teremtőjét méltán dicsőíti; de e tényt s Serveto ellenében való magatartását illetőleg átalános irányában barátainál a sajnálat, roszalóinál a megrovás. „Mikor Kálvin kisebbítette Castaliot s bántalmazta szegénységét — igy ítél róla Nisard — rágalmazta életét. Ha neki mentségül nem szolgálna meggyőződésének jó-hiszeműsége, a hittudós-hohér, ki világi karhatalommal gyújtott máglyát Serveto alá, s bántalmazásaival Gentilet Bernben megölte, 3 4) alatta állana az emberi nem gyűlöletének és megvetésének; vitáinak személyeskedő és bántalmazó modora gyalázatára válik polémiáinak.“ '*) . . . Ama képek közlése is viszonzás volt Melius lealacsonitó és sértő csúfolódásaira, kihallgatás és ítélet nélkül megöletésöket kívánó inquisitori szereplésére. Beavatkozása teljesen jogtalan s illetéktelen. Dávid F. és társai nem tettek mást, mint más reformátorok — éltek a reformatio és gondolatszabadság közös jogával, melyet Erdélyben a törvény biztosított — s Melius mégis életökre tört, ellenök ingerelvén a fejedelmet és népet. Ez megérdemelte a visszautasítást és megrovást; de az ellenében használt fegyver a megtorlásé volt, élévelnem jó felé irányozva, csak igen gyöngén sebezve azt, a kit akartak; de azt, a kit a képközlés felelőssége csak másod sorban illetett, Dávid F.-et idővel a dévai várfogságba vitte. Ez az erőtulsúly. visszaélése, a hitbuzgalom túlzása volt, a mivel irodalmi csatát nyertek ugyan, de maguk és az ügy iránt oly gyűlöletet költöttek, a mi engesztelödést később eltiportatásukban keresett és talált.

E müvek által elterjedtek Dávid F. és a vele tartók istenegységi

') Az idézett hely nem igazolja azt. 2) Sandius . . . 35. 1.

3) E halál két évvel később következett be, mint Kálviné.

4) Nisard D. A franezia irodalom Tört. fordította Szász Kárily 1878. 213—14. 11.