Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza (Székelykeresztúr, 1934)
János Zsigmond jellemzése
355 csak épített és irányt mutatott, magasabb dicsőség illeti meg, mint azon kortársaiét, akik dühöngve romboltak és pusztítottak. Ha a személyi dicsőséget meg is vonják tőle, azt a büszke öntudatot meghagyhatják nála. hogy mint koronás fő, vallási szabadelvüségével irányt mutatott nemcsak Erdély fejedelmeinek, hanem az egész világ uralkodóinak. Szabadelvüsége a XVI. században páratlan tünemény, melynek perzselő tüze át fog világítani minden századba. A történetírásnak azonban nemcsak a megtörtént dolgokat kell figyelemre méltatnia, hanem az eszmét is, amit képviselt a történelemben szereplő egyéniség. Az eszmekor, amelyben János Zsigmond élt és munkálkodott, olyan volt, hogy az akkori zordon napok könyörtelen valóságában eszményies állapotot tárnak fel előttünk. Míg korának főnemességét a rablás, a fosztogatás, az erőszak jellemezte, ebben a zord időben, ő a krisztusi szeretet képviselője, aki az emberi boldogságot gyarapítani, s a nép sorsán javítani törekedett. Atyjától gyenge testet, de arany lelket örökölt s megbecsülte a zászlót, melyet édes apja büszkén emelt fel a magyar nemzeti eszme s a magyar nyelv megmentésére, amiért mind édes atyját, mind őt „Szeretik vala nagyok és kicsinyek“. Nem az ő hibája, hogy édes anyjában, Izabellában, kevés volt a Gracchusok anyjából, akit nem a köz- és hazaszeretet vezetett egyetlen fia nevelésében, hanem kicsinyes asszonyi önzése. János Zsigmond tizenkilenc éves korában jutott tényleges uralomra s már akkor kiváló lelki képességgel megáldott szellemű ifjú volt, kitől joggal sokat lehetett várni. Nem haragvó, nem indulatos, nem képmutató, mint a kortársaktól annyira dicsért Miksa, akihez különben vallásos érzésben hasonlított, csak még felvilágosultabb és türelmesebb volt Miksánál. Megvoltak benne mindazok a vonások, hogy olyan uralkodó legyen, aki mindent elkövet népe boldogságáért s annak anyagi és szellemi fejlődéséért. A rabló-lovagkor teljes virágzása idején, ő valósággal élő morál. Álmodozó lelke magas ívelésben emelkedett az örök titok urához. De ki is tudná híven elővarázsolni lelkében a jóságnak, a szelídségnek ezt a sokat szenvedett, tragikus, de mégis belső mosolytól elömlő bánatosan kedves alakját, aki a végleteket,
