Kovács Sándor - Molnár B. Lehel (szerk.): Boros György unitárius püspök naplója 1926-1941 - Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 1. (Kolozsvár, 2001)
Boros György életrajza
A négy éves háború után, 1918. december 1-én Gyulafehérváron kimondták Magyarország román lakta területeinek feltétel nélküli egyesülését Romániával. Boros Györgyöt — szoros külföldi kapcsolatai miatt - a magyar kormány felkérte, hogy vegyen részt a trianoni béketárgyalás előkészítésében, amely arra irányult, hogy Romániának Erdéllyel való önkényes egyesítése ellen lépjenek fel. Ennek érdekében Boros Budapesten keresztül Hollandiába, Angliába, Franciaországba, majd Amerikába utazott, hogy a győztes államok protestánsainak hathatós támogatását kérje. Mindenki reménykedett az út sikerében, de a befektetett munka eredménytelen maradt.17 A megváltozott politikai helyzetben Boros két és fél évig nem jöhetett haza. Hazatérése után pedig a román kormány nem akarta elismerni a román állampolgársághoz való jogát. Az Egyházi Képviselő Tanácsnak a kormánynál tett többszöri közbenjárása eredményeképpen végül is rendeződött Boros helyzete, és így folytathatta tevékenységét, 1923-tól már ..püspökhelyettes főjegyzőként”, tekintettel arra, hogy Ferencz József idős volt. 1923 fordulópont volt az életében. Az Egyházi Képviselő Tanács felszólította, hogy tartson püspöki vizsgálatot az egyházkörökben.18 Ahogy mondta, ez számára „a lehető legjobban megfelelő munka” volt, hiszen ő, aki falun nőtt fel, jól ismerte a nép életét. A vizsgálatok során kettős célt követett: az egyházközségek valláserkölcsi és anyagi helyzetének alapos megismerését, és az egyetemes egyház segélyezésének fellendítését. Szem előtt tartotta, hogy a falvakon lakó férfiak többsége a háború áldozata lett, tehát hiányzott a munkaerő. így írt erről visszaemlékezéseiben: „Özvegyen maradt anyák fogták az ekeszarvát, mert az árván maradt gyermekeket táplálni kellett. Nemcsak a harctereken, de a faluban is voltak hősök. Ez a hősi lélek akkor kezdte felülmúlni önmagát, midőn a püspökhelyettes és kiváló segítő társai, esperesek, gondnokok, papok értékelni kezdették az elemi és középiskolák tanítói és tanárai helyzetét. A szószéki és úrasztal melletti beszédeinknek nem remélt hatása lett. Az aranyosi, keresztúri és udvarhelyi körökben meg kellett közelíteni híveinket, a hitnek és .az áldozásnak vissza kellett hódítani a szörnyű háború kábulatában még mindig bizonytalanul bolyongó és valami isteni csodát váró népünket. A hit szava vigaszával mindenütt eljutottunk a szívekhez. ... Nem tudok szabadulni attól a ragaszkodástól, amely lépésrőllépésre kísért a falu végétől a zsúfolt templomba, a papiházhoz és az iskolába. Itt lehetett látni és érezni, hogy vallásunknak olyan varázsló ereje van, mely feledtet bút, bajt, bánatot és gyógyír a sajgó sebre.”19 16
