Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

a fölemelő hitben találkozik letűnt idők hitvallóival és eljövendő korszakok ígéretes nemzedékével.

Még a kételkedés is mellette bizonyít, mert a századok folyamán nem egyszer előfordult, hogy egyesek, a saját külön útjaikon járva, csak nagykésőre jutottak jobb meggyőződésre; de amikor önmagukat legyőzték, a lelki harcból az Isten nagy neve került ki diadalmasan s mint emésztő tűz, megtisztította a megalázkodott lelket mindennemű tévelygéseitől.

A sivár tagadással se sokra mennek azok, akik csak parancsolni tudnak, de engedelmeskedni nem. Végtére is, a nép lelkében szunnyadó áhítat meg fogja találni a maga „eikon”-ját, amelyet őseitől örökölt; s a benne rejlő szuggesztív erőnél fogva meg fogja vívni a maga forradalmát, hogy visszahelyezze Istent, az égi Atyát, e földön is a maga jogaiba. Ezért a győzelemért máris imádkozik a jobb lelkek alázatos serege: gyermekek a gyermekekért, akiknek lelke szárnyairól leverte az ártatlanság hímporát a Sátán filozófiája; serdülő lányok a leányokért, akiknek a becsületén átgázolt a durva önzés; templomok népe a templomokért, amelyeknek falai között egy idő óta nem csendülhet föl a zsoltárok és kantikulumok megnyugtató dallama.

Hitem — tudásom — kételyem — tagadásom, örök vergődés kínjai között is, csak Hozzá vezérel. Hozzá, aki az emberiség sokezeréves történetében a Törvény uralmával, az Evangélium békességével és a Szolgálat szentségével megmutatta, hogy ezek mind az Ő nevelő eszközei, és hogy Neki éppen úgy szüksége van mireánk, mint ahogy nekünk szükségünk van Őreá. Kölcsönhatásban állunk egyik a mással; s bár mi magunk kötve vagyunk a napok és órák kimért rendjéhez, vannak olyan perceink

— 67 —