Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

papi tábor, akikkel 1578. elején Tordán zsinatot tartott, ahol is a következőkben állapodtak meg:

„Isten jóakaratából kezdtük támadni a háromságot és kimutattuk, hogy ez Isten igéjével nem egyezik; nyíltan vallottuk, hogy az egy igaz Isten Krisztus Atyja, nem három: Atya — Fiú — Szentlélek; ezt a tanítást állhatatosan megtartjuk és azt erősítjük, hogy ebben meg is akarunk maradni. Minthogy Istennek ez ismeretét követi a hit, az istentisztelet és imádás: belátjuk, hogy azt, ami csak az egy Istent illeti, sérelem nélkül másra át nem vihetjük. Az Isten igéje mindig különbséget tesz az Atyaisten és Krisztus között. Amit az atya fiának átadott, elismerjük benne; amiket pedig nem, azokról azt véljük, hogy nem kell az Atyától elvennünk. Mivel mi az egy Istennek eme hallgatóink előtt már régen kifejtett ismeretét tartjuk és a már egyszer lerakott alapot tovább építjük, kijelentjük nyilvánvalóképpen, hogy minket újítással bárki is törvénytelenül vádol.”

Eddig a nemes egyszerűséggel, de teljes önbizalommal megírt védekezés. De hát ez maga, az ellenfél szemében, a legsúlyosabb vádat tartalmazta, amelyben egyenesen ki van fejezve — az innovatio ... Dávid Ferenc tehát veszedelmes innovátor (újító), akit korlátozni kell. Ezt megkísérli a nyáj kebelén belül Blandrata, aki Socinus Faustus segítségével egy féléven át meggyőzni igyekszik Dávidot arról, hogy ha kitart ezen az úton, akkor önmagát is, egyházát is a legnagyobb veszedelembe sodorja. Amikor pedig se szép szó, se fenyegetés nem használ, nyíltan bevádolja őt, mint újítót, a fejedelem előtt.

Erre azután már gyorsan peregnek az események a tragédia végkifejlése felé. Fejedelmi parancs, a Báthory Kristófé, eltiltja őt a templomi szónoklattól; házából ki— 52 —