Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

lást (1552.), később a kálvinistát (1564.) s végül az unitáriust (1568.), amiről' már fennebb megemlékeztünk. Utóbbit még kifejezetten megerősítik az 1571-iki marosvásárhelyi országgyűlés végzései, amikre úgy lehet tekinteni, mint a fejedelem végrendeletére.

Ki magyarázza meg nekünk ezt az általános forrongást, ezt a nagyszerű átalakulást? Vájjon csak az újság ingere, a kíváncsiság hajtotta az embereket egyik árnyalattól a másikig? Vájjon a vezérek és ígehirdetők vonzó egyénisége gyakorolt a hívek lelkére olyan ellenállhatatlan befolyást, hogy korábbi egyházi kötelékeiket elhagyva, seregestül csatlakoztak hozzájuk, készen őket tűzön-vízen át követni? Vagy mélyebb oka és alapja is volt — kellett, hogy legyen — ennek a rendkívüli dolognak? . . . Bizonyára, mindez lélektani alapon történt. Hogyha egyszer megingott a hitele a régi egyházi tanításoknak, hogyha megszűnt vonzani a pompázó szertartás, és pusztába kiáltó szó lett a pápai átok s a bűnbocsátás egész rendszere megingott, — akkor ezt valami úton-módon okvetlenül pótolni kellett. És pótolta is, mégpedig hatalmasan és végérvényesen pótolta — az anyanyelvűnkön kezünkbe adott Biblia; pótolta a „királyi papság és szent nép” csodaszép eszménye és az a krisztusi szeretet, amely a Reformáció egyházának legfőbb törvénye. Csakhogy, természetesen, mindezt kinek-kinek maga-magán kellett tapasztalnia, fokozatosan végig élnie. Ez a lelki folyamat csak úgy kívülről meg nem érthető. Meg se közelíthető . . . Dávid Ferenc is a saját lelkében élte át a reformáció különböző fázisait. S bár ezt nála — mai szemmel nézve — sokan állhatatlanságnak, ingatag jellemnek tekintik, én legfőbb érdemének tartom, hogy le tudott mondani olyan méltóságról, amely őt hitelvei módosultával meg nem illette; s mint egyszerű lelkipásztor állott újból a mun— 47