Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

DÁVID FERENC

A Magyar Reformátor.

Az egész protestáns világ méltó fénnyel ünnepli a templomok megszentelt falai között és az iskolákban a Reformáció, — a hitjavítás emlékét. Szól ez a kegyeletes megemlékezés azoknak az úttörőknek, akik már a középkor sötét századaiban is vágyó lélekkel fordultak a világosság felé s a biblia tanulmányozása révén mindinkább közeledni óhajtottak a külső szertartások fénye és az egyházi hatalom világiaskodása helyett az ősi apostoli kereszténység egyszerűségéhez és jámborságához. Szól kikivált Luther Mártonnak, aki 1517-ben, a szászországi Wittenbergában, azon a nevezetes őszi napon, október 31-én, olyan tüzet gyújtott, amely soha örökké ki nem oltható; s aki szónoki beszédeivel, tudományos irataival s egyházszervező munkájával véglegesen beírta nevét az emberiség történetébe. Az ő neve alatt ismert s az ágostai hitvallásra támaszkodó történelmi egyház hazánkban is híven őrzi azokat a megszentelt hagyományokat, amelyek az ő nevéhez, életéhez és működéséhez fűződnek. Papjai nemes önérzettel hordják a Luther-köpönyeget, amely nem arra való, hogy az idő és sors szeszélye szerint ide-oda forgatgassák.

Szól az ünneplés a maga módja szerint Zwinglinek is, Kálvin Jánosnak is, a svájci reformátoroknak, akik közül az utóbbinak a befolyása és tekintélye mind a mai napig

41