Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

A hitves — gyermek szívszakadva vár, Borongó lelkem vissza-vissza száll még, Körülrajongva mind, kiket szeret,

Szent lángolással szeret, végtelen . ..

S vigasztalása drága gyöngyeit Hullatva, lelkem vándorútra kel.

Viruló völgyét, büszke bérceit E kis hazának el — bejárja mind,

Ahol az ellen, vagy a jó barát,

Oltárt emelt az örök Alkotónak,

És szent fohászba olvad mindenütt, Reménysugárt esd édes nemzetére,

Sajgó sebére gyógyírt — balzsamot,

S bírálnak, Istennél, megbocsát. . .

Majd száll tovább az ismerős vidéken,

Az ős akolba el-ellátogat,

És szólogatja rendre juhait,

S a nyáj — nem érti régi pásztorát:

Hiába feddés, ostrom mindhiába:

„Dús éltemet od’adtam értetek,

Lemondva fényről, áldozatja lettem A szent igazság keresésinek” . ..

Tovább, tovább ...? Térj vissza börtönödbe, Te büszke lélek, mit rimánkodoll Rabláncaidban szabadabb vagy itt te,

Mint alkuvásra hajló véreid.

Vagy rázd le hát a földi porhüvelyt,

Egy emberöltő gyatra terheit,

S röpülj e várfok rideg üregéből,

Hol a bagoly s a denevér tanyáz,

Röpülj az Urnák tiszta kék egébe,

S a trón előtt megállva boldogan,

Add vissza néki szent ajándokát,

Hadd szórja szét ezer világokon:

34 —