Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

Még álig pirkadott lelkűnkben a hajnal,

Még alig csendült fel ajkunkon tavasz-dal,

Még álig ringatá képed Maros árja,

S mentén alig gyüjte ibolyát a lányka:

Elhervadt a virág, kora dér lepé meg.

Ébresztő danából lön halotti ének;

Örök-élet gyöngyét iszap-homok nyelte: Ellobbant a láng is, az igazság lelke.

Fejedelmi napunk, az örökkön áldott, Mindhiába szórt ránk oly pazar világot; Mindhiába vonzott bíboros palástja:

Mihelyt lehanyatlék, megingott a bástya.

Zászlótartó maradt a hit fejedelme,

Az emberiségért szent tusára kelve;

Száz csatában edzett, szép magyar próféta, Ajkán-szívén: „a hit Isten ajándéka”!

Láttad, oh dicső vár, a nagyszerű mámort, Zúgó szélben hállád a riadó tábort:

„Rajta! fölebb-fölebb!” — a zászlós így kiált — S megirígygelted a kincses város fiát.

Örömtüzek gyűltök hét büszke bérc fokán, Viaskodott velők sokáig az orkán. Fújta-tépte-dúlta ... s nem tört meg a varázs: Oltári lángba csap az eleven parázs.

Kitártad előtte szellős sasfészkedet,

Szent falaid közé a harcból érkezett,

S röpült sasként tovább izzó lelke álma: Meghozza gyümölcsét vértanú halála ...

— 26 —