Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)
És csodásán, mintha Pünkösd volna, Mintha megint az a lélek szólna Apostolok nyelvén a világnak: — Hall a siket... A vakok meg látnak! Kelet fája dúsan kivirágzik, Koronáján napsugár pompázik; Balzsam árad édes illatában, Gyógyulás a lombok sátorában. Örökélet szent kapuja nyitva, Színezüstje hétszer megtisztítva ... Zeng a lélek, diadalát zengi, Törpe-gyáván meg ne oltsa senki! Zengi-zúgja mind, valaki bátor, Zengi-zúgja négyszáz prédikátor; Mennyi hőstett, mennyi jámbor szándék, Megdicsőült mennyei ajándék!... — Négy nagy század harmatos emléke, Szállj szívünkbe, szállj le, égi béke! Könnyeinket igya fel a bánat, Könnyeinken szép szivárvány támad; Isten házát glóriába vonja; Láncainkat koszorúba fonja ... S álmaink is mind válóra válnak: Gyözedelmi istenországának! * * * Jó Úristen! Tekints hozzánk mára, Tündököljön szép napod sugára! Kálváriát nem hiába jártunk: Máris dereng mi magyar világunk ... — Áll a Hitünk újra rendületlen, János Zsigmond, vitéz fejedelmem! — 11
