Gall György (szerk.): A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848-1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban (Kolozsvár, 2000)
Életpályák - emlékművek
fennmaradt Polixéna néhány levele, mely rávilágít a 48-as aranyosgyéresi állapotokra. Kovács István történésznek írja május 14- én: „[...] Képzelje csak, minő a bosszúságom, mióta itt vagyok, még egy újságot sem kaptam. Kérem, menjen el maga a postára, és beszéljen Bogdánfival, mert csak szörnyűség ebben az időben nem tudni, mi történik, s azt mind szenvedni egy rongyos postamester hanyagságáért. Bár csak hagyták volna, hogy a deákok jól meghusángolják. Ocsaival is igazítsa el, hogy a Híradót ide küldje nekem, úgy a Vasárnapit és a Természetbarátot is. Ezeket én felejtettem el rendelni. Itt mi olyan csendben élünk, mintha az özönvíz óta semmi változáson nem ment volna a föld át. Hanem nekünk is valami rongyos őrségünk gyűlt egybe, botokkal gyakorolnak, mert fegyvere senkinek sincs; s egész nap reggeltől estig tokáinak és dobolnak, talán, hogy a veszélyt tőlünk elhárítsák, mint mikor a sáskákat űzték el a határról. Tegnap úgy haliám, hogy Tordán Kemény Farkas egy néhány oláh papot, ki Balázsfalvára készült, visszautasított. Ott már 400-ból álló őrség állott egybe, fegyver nem lévén, dsidákat készíttetnek a lakatosokkal. Azokkal bizony fel lehet az oláhokat spékelni, de azok szegények ott olyan csendesek, és úgy félnek, s azt sem tudják, mitől. Egyik fél, fél a másiktól, minden ember fél, egy közönséges megszeppenésbe estek anélkül, hogy okát tudják, miért. Azt hiszem, nagyobb részint mindenütt úgy van. írjon újságot. Alázatos szolgálója Pagetné.”21 Az elkövetkező események meggyőzték Pagetet is arról, hogy van mitől félni, és a nagyobb biztonság kedvéért, szeptemberben, miután a magyar csapatok Enyed alá vonultak, családostól Kolozsvárra költözött. Sokáig nem nézhette tétlenül az eseményeket, beállt nemzetőrnek. Október végén már Feketetónál fogadta - huszárbajtársaival együtt - a Kolozsvár védelmére küldött ágyúkat. 1848. november 17. után Kolozsvár kapitulációját követően családjával együtt Debrecenbe menekült, ahonnan december 26-án Wesselényi Ferenc sógorával Bem felszabadító seregéhez csatlakozott. Szeretett városa, Kolozsvár visszafoglalása után Czecz János ezredes parancsnoksága alatt szolgált, a naplója szerint Gyulafehérvárt védték az „oláh hordák” rajtaütésszerű támadásaitól. Kihasználva a viszonylagos nyugalmat, arra is jutott ideje, hogy hazalátogasson kifosztott és 321
