Gál Kelemen: Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora. Háromnegyedszázad az Unitárius Egyház történetéből - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 5. (Kolozsvár, 1936)
1. fejezet: Élete
36 magának tesz vallomást. És ez az áldott melegség és boldogság ömlik el minden szaván, mikor a nyilvánosságnak beszél nejéről, vagy a nőkről. Az 1895. évi bölöni zsinaton a 40 éves papi jubileumát üdvözlő nők küldöttségének mondja válaszában: „Nem tudom megköszönni a nőknek azt a befolyást, amely az én pályámon mindég érvényesítette magát. Megvallom őszintén: amilyen vagyok, én azt részben és leginkább a nőknek tudom köszönni. Hiszen mikor mint 20 éves segédlelkész Kolozsvár templomában felállottam, a nők voltak, akik az első palásttal megtiszteltek és ők voltak, akik eljárva beszédeimre, azokból nemcsak magoknak vettek lelkesedést, hanem visszasugározták rám is, ami lelkűkben élt... Nem veszik rossz néven, ha kijelentem, hogy papi pályám sikereiben nőmnek is nagy érdeme van. Érdeme van, mert megengedte, hogy az egyház érdekeit híven szolgálhassam“. És 1920-ban, okt. 16-án, mikor gyémántlakodalmas családi ünnepén nagy küldöttség élén a főgondnok és az újonnan szervezett tanárképző nevében Márki Sándor rektor után a nők nevében Ürmösi Károlyné üdvözölte, így felelt: Hálát ad az Istennek, hogy megérte az évfordulót, mert az őt ért sok szerencse között a legnagyobb a családi élet. „Isten oly nővel áldott meg, ki boldoggá tudott tenni, ő nem nyűg volt rajtam, hanem mindenkor és mindenben segítőtársam. Dolgaimban sohasem akadályozott és soha meg nem bosszantott, hanem mindég kötelességem teljesítésére sarkalt“. Még déli szundikálásából is fel-felriasztotta, ha jött a képviselőtanács ülésének ideje. Ezért mondja, ha van érdeme, abban részes ő is. (K. M. 1920. 124-127.) Ugyanilyen melegség ömlik el az írásán, mikor családi életének más vonatkozásait jegyzi fel, mikor gyermekei születnek s nőnek, iskolába kerülnek s tanulmányaikat sikeresen végzik. És milyen mélységes fájdalom tépi a lelkét, mikor Anna leánya (1886. I. 11.) tífuszban meghalt. Mikor nagyapa lett (1887. III. 11.), így elmélkedik: „új öröm forrása fakadt fel családi életünkben, amit én megérni sohasem reméltem. De mily boldog kedves leányunk és szeretett férje első gyermekükkel“. Gyermekeit inti, nógatja, serkenti, mert az a meggyőződése, hogy „szeretni kell a gyermeket, de a túlságos engedékenység sohasem szolgál előnyükre“. Mikor egyik fiát sub auspiciis regis avatták doktorrá, kimondhatatlan örömet érez szívében. 1887- ben a dicsőszentmártoni zsinat után Kapuson meglátogatta édesanyja sírját. „Ó mily boldog lenne, ha láthatná püspök fiát, mint én boldog voltam, hogy sírhantjára legalább egy könnyet ejthettem“. 1910 szept. 11-én ellátogatott szülőfalujába. Szomorú benyomásokat kapott. Szülőházából pajtát csináltak. A gyümölcsös felverve gazzal, burjánnal. Minden elhanyagolt, rendetlen, piszkos állapotban. A kapubejárót, „mely mellett
