Gál Kelemen: Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora. Háromnegyedszázad az Unitárius Egyház történetéből - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 5. (Kolozsvár, 1936)
1. fejezet: Élete
18 latból kimenjen. Az eklézsia eddig úgyszólván kívül állott az egyházi közélet szféráján, a konzisztórium és a főtanács határozatairól alig vett tudomást máskor, mint midőn követei a főtanács üléseire meghivattak. De más célja is van. A kepe eltörlésével bedugult jövedelemforrások érdekében az egyházközség tagjait áldozatra akarja felhívni. Aztán az 1873 évi szervezeti törvény még nincs életbeléptetve s a presbitérium megválasztva, abban az eklézsiában, melyben Dávid Ferenc először hirdette nyilvánosan az egyszemélyü Isten ésszerű tanát, amely annyi nagy és jeles emberünket látta templomában imádkozni: „Bizony, bizony, a kolozsvári eklézsiának, mint napnak az égi testek között, mint ég felé nyúló magas toronynak a község házai között, úgy kell fényleni, úgy kell kiemelkedni a buzgóságban, a vallásszeretetben, az áldozatokban minden más eklézsiánk mellett“. És végül feléledő emlékei majdnem elérzékenyítik. A kedves emlékek hosszú sorára gondolva, így végzi: ez emlékekre „lelkem most is örömmel száll vissza, mert nincs mellettük fullánk és tövis, csak jóakarat, szeretet és érdemeim feletti közelismerés és közbecsülés a hívek részéről, amelyek e pillanatban is kétszeres erővel újulnak meg keblemben“. Tíz esztendővel később, 1888 pünkösdjén prédikált a kolozsvári templomban. Mióta püspök lett, nem állt e szószéken, csak az úr asztalánál. Egészségi állapota miatt nem mert vállalkozni rá. Oly jól esett — mondja, — hogy most megtehette. Látta, hogy a közönségnek is tetszett, ami mutatja, hogy nem vesztette el a régi szeretetet és tiszteletet. Ő maga is meg volt elégedve beszédjével s ösztönzést is akart adni a papoknak, hogy a szószéket emelje. Mikor 1895-ben a bölöni zsinat 40 éves papi és tanári működésének jubileumát ünnepelte, a kolozsvári egyházközség gondnokának (Gyulay László) üdvözletére így felelt: „Legyenek meggyőződve, hogy az a hála, mellyel én kolozsvári eklézsiánk iránt tartozom s amelyet mélyen érzek keblemben, csak éltem végével fog megszűnni... Hiszen ez eklézsia nevelt fel engemet, templomának szószékén kezdettem meg, előbb mint segéd-, majd mint rendes lelkész imáimmal az Istenhez szárnyalni s a híveket az örökélet beszédével táplálni. És a díszes gyülekezet nemcsak örömmel fogadta az ifjú szónok szárnypróbálgatásait, hanem templomgyakorlásával, az isteni tiszteletekben való tömeges részvételével buzdított, bátorított és lelkesített úgy, hogy amire csak nehezen tudtam volt magamat rávenni, a papi szolgálat nekem a kolozsvári gyülekezetért hovatovább mind nagyobb gyönyörűségemmé, mondhatni, lelki élvezetté lett“. És kifejezi sajnálatát, hogy mostanában olyan ritkán tud szolgálni azoknak, akiknek köszönheti papi pályáján az elért sikereket s mint mondják, „szónoki jóhírnevemet“. Egy hónappal későbben
