Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)

VIII. fejezet: Jakab Elek és a székelyek

95

most azon fénynél, mit lelkem legnagyobb fájdalmára ki kell mondanom, miszerint véreim, az egykor dicső székely nemzet nagyrésze egy idő óta korcsul, erényében ingadoz, erkölcsében sülyed, szóval hajdani fényét, zománcát veszti.“ Meg kell menteni fajunkat az elkorcsosulástól, az erkölcsi sülyedéstől. Ki kell telepíteni őket a mezőségre. Ez a cikke Magyarországon is visszhangot keltett, ottani lapokban is tárgyalták, sőt pályadíjat is tűztek ki a kérdésre. Ellenvetésként felhangzott, hogy a székely nem hagyja el ősi fészkét. Az arányosítás után kezdődjék a betelepítés, még pedig először a csángókkal s azután sor kerülhet az idegenekre is. „így legalább megmentenők nemes székely fajtánkat, a magyarság legdrágább kövét, zománcát a kivándorlástól s egy csoportban lenne, mi magyar e világon van s jól esnék tudni, hogy véréből földönfutó nincs s hogy a magyar elsőtől utolsóig ősei hazájában és szabadságában elnyomatlan él. Ha e véreinkkel való betelepítést elmulasztjuk, jöhet idő, hogy e mulasztás felette drágán fogja magát rajtunk megbosszulni. Később az Erdélyi Gazdasági Egylet Havi Füzeteiben (1856. IV. füzet) A gazdasági gépek alkalmazásáról irt cikkében megint visszatér e kérdésre, fejtegeti a földbirtok és munkáskéz aránytalan eloszlását s ennek következményeként a telepítést. De most a népfelesleget nem a mezőségre, hanem a megyei nagyobb urasági birtokokba szeretné meghivatni s ott állandóan megtelepíteni. Aztán a helyzetből kivezető üdvös ösvényként ajánlja a tagosítást és váltógazdaságot, minden talpalatnyi föld gondos megmívelését gépek segélyével, a fényűzés elhagyását s birtokaikra kiköltözést. Aki átlátja ezt a maga és hazája iránti kötelességét, az megtette ez idők szerint a legjobbat. Az ilyen okosan és tettben szerette hazáját.

A székely kivándorlás nem szűnt meg, sőt idő haladtával állandóan gyarapodott. A 70-es évek elején rettenetes toroklob pusztított a székelységben. 4000-nél több székely esett áldozatául. Többször figyelmeztette a kormányt, hogy ne nézze közönyösen a székelység pusztulását, mert „ennél életrevalóbb, hasznosabb, a szabadságért és alkotmányért vért és vagyont áldozni készebb népe nincs Szent István birodalmának.“ Hivatkozik a 40-es években ez ügyben az arisztokráciához és birtokososztályhoz intézett szavaira, melyek a pusztában hangzottak el. Most volna kedvező alkalom, mikor a kétes rokonszenvüek számban, erőben meggyarapodtak, a hívek és buzgók ellenben egy öntu-