Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
X. fejezet: Bladrata és Dávid Ferenc. Az ú. n. "tiszta" unitárrizmus
151 egész élete végéig. Ettől kezdve „az evangéliumi unitárizmusnak volt a híve s élete utolsó lehelletéig az is maradt. (U. o. 168. 1.) Hogy Jézus nem isten, ezt 1565 óta állandóan vallotta, de azt, hogy „isteni“, kifejezni nem tudta máskép, mint úgy, hogy az isten szót állítmánykép alkalmazta. (U. o. 169.1.) „Jézus isteni: ezt az egyszerű tőmondatot az akkori teológiai szaknyelv fogyatékossága miatt képtelen volt megszerkeszteni . . . Ezerszer megpróbálta kifejezni, de még akkor sem sikerült. „Maga az istenség csak az Atyáé, miképen az Atya is csak egyedül önmagától való Istennek neveztetik a Szentírásban. De a mi Urunk Jézus Krisztusban nem az az Istenség lakozik, hanem annak az Istenségnek teljes volta ... Az Istenségnek teljes voltát mondom lenni, azaz erőt és hatalmat, mellyel a rettenetes nagy kínt és halált szenvedte és vérét a keresztfán kioltotta.“ „Nyilvánvaló, —mondja Iván— hogy Dávid Ferenc a Jézusban levő szellemi nagyságot más szóval nem tudta kifejezni, mint azzal, hogy Isten, mert a Szentírás csak azt a kifejezést ismerte, de a Szentírás is mindig hozzátette, hogy máskép érti az isten szót, ha Jézusról és az emberekről van szó, mintha az Atyáról.“ (U. o. 170. 1.) Ami Jézus imádását illeti, abban sincs változás lE65után. Jézus „imádása“ (adoratio) annyi, mint a tanítvány „hódolatával tisztelni.“ Az adoratio csak Istent illeti, ezt a tételt szabatosan 1565 után rögtön nem tudta kifejezni. De hogy a második értelemben Jézust 1579-ben is „imádta“, azaz hódolattal tisztelte, abban soha senki kételkedni nem fog, aki Írásait olvasta. (U. o. 191. 1.) Iván kutatásainak végső eredménye az, hogy óriási történelmi tévedés Dávid Ferencet érzelemhiánnyal vádolni s a raciónálizmus üressége és sivársága előfutárának tekinteni, ellenkezőleg „őt mint az evangéliumi világnézetnek: a „tiszta“ unitárizmusnak képviselőjét, magas piedesztálra kell állítanunk, mint előképét az eljövendő vallásos embernek, kinek elméje fejlett, de szive nemhogy hűvösebben dobogna, de annál forróbb, annál hevesebb. Kifejlett intellektusának fejlett világképét át meg átjárta a hitnek felülről származó sugallata. Ez az ő értéke a múltban és jövőben.“ (U. o. 172. 1.) E. M. Wilbur (Our Unitarian heritage. Boston. 1925. 244—245. 1.) így foglalja össze véleményét Blandratának és Socinusnak Dávid Ferenc tragédiája előidézésében vitt szerepéről: nem könnyű őszintének és igazságosnak lenni vele szemben.
