Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
IX. fejezet: Dávid Ferenc életrajza
129 ejteni, de Írott beszédjei nem sok szónoki hévre mutatnak és csak a Jakab Elek fantáziája hordhatta össze az elragadtatásnak ama superlativusait, melyeket még egy Bossuethez, vagy Chrysosthomushoz is soknak találnánk.“ (U. o. 192. 1) De azért ő is elismeri: „Ha Dávid Ferencet unitáriusnak nevezzük(!), — bár e felekezet egyszer exkommunikálta őt s most ő exkommunikálná e felekezetet — mindenesetre a legnagyobb volt közöttük, kinek alakja kinő hívei kis köréből és százada képviselőjeként a kor egyik lagnagyobb kultúrhősévé magasztosul.“ (U. o. 197.1.) A higgadt és megfontolt Horváth Cyrill (A magyar irodalom története- Budapest 1899) Jakab Elek könyveinek hatása alatt így jellemzi Dávid Ferencet: „A kornak egyik legérdekesebb, sőt egyik legkiválóbb embere volt. A magyar reformátorok között nincs egy sem, akit hozzáfogni lehetne. Buzgó, nemes szív, tele jámborsággal, szeretettel, az igazság keresésében határtalan vágy és odaadás, tiszta, a század salakjától ment szabadelvüség és türelem, hatalmas tanulmány és erős dialektika, fényes szónoki tehetség, úgyszólván a lángész adományával egyesülve, mindez dicsőséget áraszt élete küzdelmére. A reformáció alapeszméjének majdnem a tökéletességig fokozódása és megtestesülése pályájában, az eredetiség, mellyel társai között egyedül díszeskedett, a mártírhalál koszorúja, mely homlokát övezi, a nagy reformátorokhoz teszi hasonlóvá. Korának úgyszólván hajnalán születve, átélte annak külső és belső forrongását és a század törekvései lelkében érték el fejlődésük legmagasabb fokát. Érezte az új eszme varázserejét s teljes szívvel csatlakozott hozzá és ment tovább, amerre a géniusz, az élv ragadta a nagy szellemek vaskövetkezetességével, nem törődve akadállyal, nem állva meg a fele úton és nem rettenve vissza a következmények visszariasztó nagyságától. Mint katolikus pap kezdette pályáját, mint lutheránus, majd kálvinista folytatta és mint szélső unitárius fejezte be, oly műveket hagyva hátra, melyek díszére válnak nevének és századának ... Főjellemvonása a világosság keresése ... Mint polemikus, a legkiválóbbak közé tartozott, akik valaha léteztek. Villámgyorsan fogta fel az ellen célzatát s ép oly gyorsan csapott vissza rája. Lehetetlenség volt megfogni... A szellem jogát senki több meggyőződéssel nem hirdette, mint ő. A szellem fénye, a kritika ereje messze távolból látszik előre villanni, mint a csillagok sugara is a jövővel rokon.“ (U. o. 230—248. 1.) 9
