Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
IX. fejezet: Dávid Ferenc életrajza
126 egyház büszke lehet, — fejezi be bírálatát — hogy három század sötét ködéből épen Jakab Elek, egyike legjobb nevű történetíróinknak, állított Dávid Ferencnek szellemi emlékoszlopot, melyet nagyon megérdemelt.“ Utoljára hagytam Deák Farkasnak mélyreható bírálatát (Századok, 1880. 510—515, 1.), melyben Jakab Elek egész lelki alkatát, írói működését es stílusát híven és igazán jellemzi. Azon kezdi, hogy Jakab Elek egész lényével ellentétben a legnehezebbre vállalkozott, mikor Dávid Ferenc élettörténetét tárgyilagosan akarta megírni. És rámutat egy oly szempontra, melyet az író mellőzött, talán azért, mert az eszményi felekezetiség hatalma alatt állott, holott a gyakorlati élet szempontjából teljesen jogosult. Vagy talán nem élete történetét, hanem vallástani apológiát akart írni? A történetet megtalálja benne, de hiányosan. Szépen, tanulságosan és élvezetes előadással van megírva szónoki működése s vitatkozásai. De néhol szidja, rágalmazza Dávid ellenfeleit s néhol, mintha polemizálna is velük. így Melius Péterrel. E polémiák — szerinte — kevés tanúságot tartalmaznak, mert Melius „pozitív vallástételek terén áll, Dávid a racionalizmus véghetetlen és határozatlan terén“. Dávid Ferenc 1571-ben nem vette észre a politikai légkör változását, hogy jó lesz a buzgó katolikus Báthoryak alatt az elért vívmányokkal megelégedni. Felesleges gyanúsításnak mondja, hogy szerző szerint Báthory Blandratát, Hagymásit, Kendi Sándort adományokkal és kitüntetésekkel a maga pártjára vonta. Mert ebből a bíráló csak azt látja, hogy Báthory nem akarta az új felekezetet elnyomni, hanem véget akart vetni az államot örökös izgatottságban tartó újításoknak és szövetkezett az új hit konzervatív és államképes tagjaival. A Tordán, 1572-ben, tartott országgyűlésen mind helybenhagyatnak a vallásokra vonatkozó eddigi törvények s így a marosvásárhelyi is és csak az mondatik: „de ha valakik eddigi religiójukban valamit újítanának, büntettessenek“ (206. 1.). S ugyanazon lapon Írja a szerző, hogy Dávid Ferenc már azokhoz is hajlamot mutat, akik a lélek halhatatlanságát tagadják. „Nem a jezsuitizmus ejtette meg Dávid Ferencet, hanem az, hogy nem ismerte fel az üdvös működés határait, nem tudta magát mérsékelni, nem volt államférfi s hogy haladó párti lehessen, öntudatlan is kockáztatta a szerzett vívmányokat.“ Ha Dávid Ferencnek útjában nem állva, rábízták volna mind-
