Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)
kozott, teljesen tekintet nélkül hagyva vallásuk szellemét, — az unitárius ismerőseim, mintha csak összebeszéltek volna, egytől-egyig mind egy irányú, mégpedig a leghumánusabb feleletet adták.“ Veleszületett logikája sziklaszilárd hitté kristályosodik élete vége felé. A magyarságot és családi életét ért halálos csapások újabb és újabb próba elé állították. A kommunizmus idején a gyásszal és az emberek elvetemültségével vívódik. A kerepesi temetőben például egy toprongyos öreggel találkozik, aki a díszes sírokról ellopja a virágot, hogy a gyomos, jeltelen sírokat díszítse vele. A proletár elvtárs így ripakodik az érdeklődő Kozma Flórára: „Talán bizony sajnálja azokat a cifra sírokat, ahelyett, hogy eszébe jutna, hogy még a halál után is fennáll ez az égbekiáltó igazságtalanság! Legalább a halottakon elkövetett igazságtalanságot próbálom reparálgatni!“ Kozma Flóra ezentúl halommal hozza számára a virágokat s arra is ráveszi, hogy lopkodó s helyett inkább vele együtt gyomlálgassa az elhagyott sírokat. Végül elérkezettnek látja az időt, hogy Krisztus szobrához is elvezesse. Erre azonban ismét kitör az öregből a düh és szitkokat szór Jézusra, aki nem akadályozza meg a földi nyomorúságot. Kozma Flóra most emelkedik bölcsesége legmagasabb fokára: „Földönfutók vagyunk, se éjjelünk, se nappalunk s csak akkor nyugszunk meg, ha a ternető-70
