Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

való kemény munka, melynek jutalmát soha sem várta, sőt még az elismerés külső jelét is elutasította. Ő maga sohase akart érvényesülni, a háttérben dolgozott csendesen, keményen s csak akkor lépett előre, ha a közérdek parancsolta. Szinte emberfeletti volt szorgalma. Sohase akadt ideje szórakozásra. Dolgozott szakadatlanul, akkor is, amikor mások pihentek, vagy víg társaságban töltötték az időt. De talán még szorgalmánál is nagyobb volt szerénysége, mellyel személyének értékét mindig gondosan eltakarta.

1871-ben a jó Isten rendelte melléje élettársul Mikó Klárát, a halhatatlan emlékű Mikó Lőrinc leányát. A sors súlyos csapásokat mért családjára. Hat gyermeke közül négyet elveszített. Hitének ereje azonban soha meg nem tört, munkakedve meg nem landkadt. Sőt, a munkából merített új meg új lelkierőt.

Szigorú tanár volt. Madáchtól tanult: „Nem az szeret, ki a hibáknak hízeleg“, ügy szerette az ifjúságot, mint szíve jobbik felét s ezért szigorúan osztályozott s ha kellett büntetett. Szívügye volt a szorgalmas és törekvő ifjúság segítése. Ebből a célból alapokat létesített, egyesületeket szervezett, megszerezte játszó helynek a kismezőt és megreformálta még a diák majálisokat is, hogy minél szebben sikerüljenek és több jövedelmet hozzanak az ifjak megsegítésére.

Az időt, melyet a kolozsvári unitárius kollégium szolgálatában, mint tanár és igazgató töltött, az unitárius tanárok hőskorának lehetne nevezni. Hősi erő kellett ahhoz, hogy valaki olyan anyagi javadalmakért tudjon szolgálni a múzsáknak,

41