Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

gy arázni annak örök értékeit, hogy az nem is ta­nítás volt, hanem a szívünkbe lopta minden pa­rányi vonatkozását s elénk rajzolta minden világ­hasonlatát. Emlékszem, ahogy párhuzamot vont a magyar művelődés és a klasszikus műveltség között s emlékszem, amikor a Vadrózsákkal kap­csolatban a magyar irodalom székely elemeiről beszélt, méltatta Krizát s dicsérte Szentiványit. És Szentiványi megint ideálom lett. Néhai szegény jó Nyiredy Géza professzorom s nekem külön is atyai jóakaróm se nagyon lel­kesedett rendes emberhez nem nagyon illő új fog­lalatosságomért. De amikor belátta, hogy amúgy is hiába való lenne minden ellenállás akaratos nekibuzdulásommal szemben, jóságos atyai hang­ján így egyezett bele a megváltozhatatlanba: — Jó, hát nem bánom, ha minden áron verse­ket akarsz írni, de csak egy feltétellel egyezem ebbe bele, ha legalább olyan verseket írsz, mint Szentiványi Mihály. Három évtized után bűnbánó fejjel kérek bo­csánatot az én drága jó Géza bácsimtól, bizony nem tudtam olyan verseket írni, mint ez a múlt századbeli ismeretlen unitárius poéta, Szentiványi Mihály uram, nem is pályázom már a habáraira, mert látom, hogy milyen nagy volt ő, hogy versei átélték száz év viharait, belevésődtek s ott élnek népem szívében, agyában, lelke kincsestárában. Be­vallom, nem tudom hát utolérni Szentiványi eddig kellően fel se mért nagyságát. Szentiványi örök­életű. Igen, örökéletű. Kitörülhetetlenül beleírta ver­seit a székely nép szívébe, nevét pedig a magyar 20

Next

/
Thumbnails
Contents