Boros György: Dr. Brassai Sámuel élete (Kolozsvár, 1927)
Pesti tanár és műkritikus
PESTI TANÁR ÉS MÜKR1TIKUS ben hiányoznak nála. A látásig csak el mennek sokan, hiszen a virágot nem csak látják, hanem kalapjukra, keblükre tűzik, az éneket nemcsak hallják, hanem maguk is éneklik, de a gyönyörűség érzését felfejteni, okairól számot adni, nagyon kevésnek adatott. Ha Istennek az volt a célja, hogy az ember öntudatos legyen a környezetével szemben, ezt a célját még meg sem közelítette, „mert a gyönyörűséget okozza lelkűnknek az az önkéntes munkássága, mely a szép mív által érzékenységeink elébe állított vonásokat kiegészítve, magának egy tökéletes képet alkot.“ (A Szépmívek hatása. Nemzeti Társalkodó 1832. 11 sz.). A széptanról mondja — de általában a szépművekre érti, hogy „a széptan, mindent, mint egy melegítő, vonzó szellem áthatni képes.“ Az ö lelkét, idegrendszerét, tehát egész lényét a szépművek fölséges ingere hatotta át, s tartotta életelevenségben. Ám az Isten gondoskodni tud a maga számára eszközökről, kiválasztott szószólókról, kikkel szemben azt mondja a sokaságnak: Őket hallgassátok. Brassai el jutott a gyönyörködés öntudatos élvezéséig, de a nagy intéző fölhasználta őt eszközének, vagyis nem engedte, hogy élvezeteit önmagának tartsa. Neki a közbenjárói szerep jutott. Ő a teremtő művész és a tanulatlan „mindennép“ közé volt állítva. Élvezte azt, amit a művész alkotott és élvezte a művész lelkének mások elébe tartásának munkáját. Midőn Dreyschockot hallgatja, arra gondol, hogy Liszt távoztával sírjába kisértnek hitte, hogy a zongora még valaha lelkesülésre hevítse. De ennek a művésznek a kezei csókolják a klavirokat, s a műélvező szerette volna megcsókolni az ö kezét, mind a kettőt. A bal a jobbal versenyzett, melyik ragadja édes-bájosabb érzésekre fülünket és kedélyünket. Önzetlenül áldozott a múzsáknak s erre Pesten — az akkori viszonyok között sokkal több alkalom kínálkozott, mint bármi egyébre. Zenét a legjobb kezektől kapott. Női társaságot a legelőkelőbb körökben egész életére kiterjedőt. A virággal, vagyis a növényvilággal mindennap foglalkozott, mert tanította. Ez a három volt életének vigasztaló, éltető és mindig kedvesen foglalkoztató múzsája. Egyiktől sem tudott megtagadni semmi áldozatot és mindenik körül úgy forgolódott, hogy a szemlélőket majdnem teljes — 163 ll
