A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
4 badulása az egyéniségnek az őt lenyügző egyházi tekintély békóiból — tudományban, művészetben, vallásban, egyszóval szellemi életünk összes mezőin egyaránt. így fogva fel a dolgot, a renaissance fogalma a fejlődés fogalmával áll és pedig elsőfokú vérrokonságban, lévén a fejlődés nem más, mint egy folyamat, a melyben bizonyos elv, a benne rejlő szükségszerűségnél fogva, bizonyos külső alakulatokban, de benső lényegének állandó és változhatlan azonosságában jelen meg. Ily értelemben viszont a reformáczió, mint a renaissance korának e legnemesebb, legeszményibb és legjelentősebb hajtása, valójában nem más, mint magának az örök igaz és önmagával mindig azonos ősevangéliomi elvnek, a középkor által elfojtott, egyéni hit által való megigazulás elvének uj életre ébredése, uj érvényre jutása. Mert Krisztus nem alapított egy „római egyháznak“ nevezett földi institucziót, az ő országa — megmondta — „nem e világból való“; Krisztus nem állított Isten és ember közé egy közvetítő rendet, ellenkezőleg egyszer s mindenkorra eltörölte a rendi papságot, melynek helyére a hitben való egyetemes papság elvét emelte; Krisztus nem kötötte az üdvösséget bizonyos rítusokhoz és szertartásos cselekményekhez, ellenkezőleg azt egyedül az egyén hitétől tette függővé: „Ne félj, csak higyj!“ „A te hited megtartott téged“. . . Sőt határozottan kijelentette, hogy „senki sem mehet az Atyához, hanem csak ő általa“, vagyis hogy az egyént Istenhez semmiféle közvetítés nem juttathatja el, hanem csak ha ugyanazon lélek lakik benne, a mely volt a Jézus Krisztusban, íme a személyes élő hit nagy titka, a melyet e hitnek benső lélektani állapotát a saját egyéni tapasztalatából oly mélyen ismerő Pál apostol oly sajátos mystikával fejezi ki e szavakban: „Élek pedig nem én, hanem él én bennem a Krisztus“ (Gál. 2, 20). És igy leszen a hivő a Krisztusévá, Christophoros-szá (Krisztus képe hordozójává), avagy miként az újszövetség maga e gondolatot kifejezi — christianos-szá (Krisztusivá, Krisztus lényegüvé), mely szó magyar formába átírva igy hangzik: „keresztyén.“ Mondom, a reformáczió nem hozott semmi újat, csak visszaállította elkobzott jogába az örök igaz — régit. Azért nagyon rosszul ismerik, ha ugyan tudva meg nem hamisítják a történetet azok, a kik azt igyekeznek bizonyítani, hogy a reformáczió tulajdonkép nem egyéb, mint egy féktelen barátnak a lázadása minden emberi és isteni (értsd : egyházi) rend ellen. A reformáczió igenis a keresztyén szellemnek legitim megnyilatkozása, lényege szerint
