A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)

I. Felolvasó ülés

Kútfőidre siet:

Élő vizet

Meritni bőven kristály-habjaidból . . .

— Meritnék itt is, oh de nincs: hol — Hiába kérdem: egy se tudja,

Hogy merre van a Jákob kútja,

Hol megpihent a drága Mester,

S ki véle szóba állni restel:

Megáldá a nőt hittel, áhítattal;

Mert egy az Ur, kit száz Sión magasztal . Megyek tovább,

A játszi délibáb

Szemem-szivem mind beljebb vonja És hallom, a mint Jézus mondja:

„lm, itt a hü felebarát,

Ki megtagadva önmagát,

Fölemeli az elesettet — —

Testvéremmé, anyámmá lettek,

Kik követik az Urnák akaratját. .

Zeng még a szózat, hangja visszacseng,

A hivő lélek rajta elmereng:

„Szép, szép az Ige . .

S kész az áldozat;

De a megátkozott fige

Nem hozand többé friss virágokat.

— És tart az ármány, tart azóta,

Nem változott egy árva iota:

Ma is Judás, Judás akarja,

Hogy szende arczát eltakarja Testvériségnek angyala.

III.

És száll az Ige égi szárnyon,

Merész röptében száz világon Szétszórja a hit magvait:

Vigasztalást nyújt és tanít.

Nyomán az uj barázda

— Köny- s vértől ázva —

Meghozza dús gyümölcseit;

S boldog, a kit az idők árja,