A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
V. Felolvasó ülés
58 első lakói, a kikről a történelem megemlékezik. Egyszersmind nekik köszönhetjük az irás föltalálását és az idő beosztását is, tehát minden szellemi kultúra és minden kulturális haladás alapjait. Ők alapították itt azt a várost, a melyet Tin-tír-nak, vagyis „az élet berkének“ neveztek, mert innen kellett mindennek kiindulnia, ami az emberiség szellemi életének föltételéül szolgálhat, ami annak haladását előmozdíthatja. Központja volt azoknak az ereknek, amelyek az emberiség politikai és szellemi ténykedését táplálták. Később ez a város az egész ország vallásos középpontjává is lett és azért Ka-Dingir-nak, vagyis „Isten kapujának“ nevezték, mert itt emelkedett az a hatalmas, hétemeletes szentély, a melyhez odasereglett a nép, hogy vallásos érzületének imákkal és hálaáldozatokkal adjon kifejezést. Midőn a sémiták népvándorlás utján benyomultak az országba, a sumirokat kiszorították és a város a jövevények hatalmába került, ezek is megtartották annak nevét. Minhogy azonban a „Kapu“ sémi nyelven „Bab,* Isten pedig „Hu* a várost ezentúl Bab-ilu-nak nevezték. Ebből keletkezett utóbb a héber Bábel, az ó-perzsa Babirus, a görög Baftidwv és a latin Babylonia. A város története, sok ezredéves fönnállása alatt, ugyancsak változatos volt. Utolsó, de egyszersmind legragyogóbb virágzásának korszaka II. Nebukadnezar idejébe esett, a ki — mint erről a Szentirásnak több helye (Jerémiás LII; Királyok II. könyve, XXV; Krónika II. könyvé XXXVI.) is tanúskodik — uralkodásának 19. évében Jeruzsálemet meghódította és a zsidókat számkivetésbe vitte. Ez a király olyan építési tevékenységet fejtett ki székvárosában, Babilonban, a melynek a történetben alig van párja. Nem csoda, hogy még a későbbi görögök és rómaiak is Babilont nagyságánál és gazdagságánál, templomai és palotái pompájánál fogva a keleti óriási városok mintaképéül idézték. A babilóniaiak templomai azonban nemcsak az istenek tiszteletének czéljára szolgáltak, hanem egyszersmind olyan középpontok is voltak, a melyekben mindaz egyesült, a mi az ország művelődésére vonatkozott. A babilóniai pap híveinek nemcsak lelkipásztora volt, hanem a népnek tanítója is és az egész szellemi kultúra hordozója. A tudomány és művészet ápolása ép úgy hatáskörébe tartozott, mint az isteneknek kedves szertartásokról szóló gondoskodás. Ennélfogva minden templommal nemcsak az iskola volt kapcsolatos, hanem az úgynevezett templomi könyvtár is, a mely a tanításhoz szükséges valamennyi könyvet magában foglalta.
