A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
II. Felolvasó ülés
24 gednek bepillantást s még ennél is inkább azok, akik ma 325 esztendő múltán nyomdokain járnak és hiven követik őt. Tragikus volt a Dávid élete. 1571-ig, mig fejedelmi pártfogója, János Zsigmond élt, gyorsan haladt utján, mintha sasszárnyai lettek volna. Az egész ország és a külföld ismerte és tisztelte. Szivesen hallgattak szavára. Az unitárizmus meghódította Erdélyt, a Szilágyságot, elhatott az Alföldre és a Dunán túl. De csak a hóditás történt meg, a rendszeres megtelepülésre nem volt idő. 1571-ben János Zsigmond meghalt. A Dávid Ferencz csillaga lehanyatlott. A sajtót megbénította a czenzura; a szónoklatot a szőrszálhasogató kicsinyeskedés. Ettől kezdve életének külső történelme mind szükebb körben mozog. A fejedelmi udvartól megvált s a kolozsvári szószéken és püspöki körében dolgozott, de az utóbbiban is megbénította a katholikus fejedelem vezetése alatt álló országgyűlés: csak Kolozsvártt és Tordán volt szabad zsinatot tartani. De lelki élete továbbhaladását nem gátolhatta meg semmi. Előbb tisztázta, hogy csak egy az Isten, az atya, de a Jézust, mint az Isten egyszülött fiát is Istennek nevezte még, mert egyegy kétes jelentésű bibliai tételen fennakadt. Ezután meggyőződött, hogy a reform még nincsen tökéletességre vive, valameddig minden kétséget kizárólag meg nem különbözteti Jézust az Istentől. Végül kimondotta s szószékéről prédikálta, hogy egyedül csak az atyát illeti imádás. Ezzel eldobta a koczkát. Olasz barátja, a kétszinü és okos politikus, Blandrata, akit bántott nagy népszerűsége, fölhasználta az alkalmat. Dávid ellen fordult, s miután ő meg nem győzhette, a másik nagy reformátort, Socinust hivta meg, hogy győzze le és vonassa vissza nézetét. Ez a vitatkozás már csak a papi házban folyt. Ez is az idők jele. Dávid elvi dologban nem engedett. Figyelmeztették a veszedelemre. Nem rettent vissza. Miként Luthernek, neki is elébe halmozták könyveit és fölhívták, vonja vissza. Semmit vissza nem vont. Testben beteg és megtört, lélekben ép és hajthatatlan. Ez a reformátori jellem. Mi történt ezután. Elkészíttetett számára a harmadik nagy emlék. Déva büszke vára kebelére zárta. 1579- november 15-én sírja lett, de mégsem! A vár falába sajátkezüleg ezt véste: Egy Istent tiszteltem, nem hittem, hogy három S én idvességemet csalc ez egytől várom, Ez egynek szentelem töredékeny éltem: Megsokasitani a teremtőt féltem.
