A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)
VI. Felolvasó ülés
64 teremtett világnak az ő akaratát, hanem sokak által, ha némelyek minden habozás nélkül vallják és minden fentartás nélkül hiszik, hogy mindazok, akiknek müvei a bibliában benne foglaltatnak, Istentől ihletett emberek voltak s csak az igazat s csak a tökéletest mondották — azóta soha s Így ma se lenne már senki, akinek Isten ne jelentené meg akaratját ? Ha el is fogadhatnék, amire azonban nem vagyunk hajlandók, hogy a vallásos és istenes dolgok világában a Jelenések könyvével lezáratott Istennek addig gyakorolt nagy munkája: a kijelentés ezzel kimondhatjuk-e azt is, hogy mindent úgy, azokban a szavakban kell ajkunkra vennünk, ahogy ama szent korban kijelentetett ? Mi következnék ebből ? Az, hogy az isteni szavakat csak héberül és görögül szabadra használni, mert ezeken történt a kijelentés. Következnék az, ami ennél is sokkal meglepőbb, hogy mindenkinek éppen csak azokat a szavakat volna szabad használni, amelyeket Isten ama bizonyos szent Íróknak kijelentett vagy tollba mondott. Ámde hol vannak azok az Írások? Sehol egyetlen könyv, egyetlen szó, sőt még egy kis betű sem maradt meg úgy, a hogy Írva volt, mert az első, tehát eredeti írások elvesztek, csak későbbi másolatok maradtak. Azok a derék férfiak és nők — mert nagyon valószínű, hogy az ó-testamentumban egynéhány mű nőtől származott — nem gondoltak arra, hogy Írásuknak szavai és betűi felett valaha oly sok vitatkozás fog történni. De még előbb kell mennünk és ki kell jelentenünk, hogy ezek a költői és prófétai szellemek első helyen nem az Írásra gondoltak. Hiszen az Írás mestersége akkor fölötte nehéz dolog volt. Az Íróeszközök durvák (kő, fa, bőr), ritkák és drágák. Az irodalomnak vagy Írói iskolának se hire, se nyoma. Az eszmék termelői, tehát a gondolkozó fők gondolatjukat élő szóval közölték barátjaikkal, híveikkel s a közönséggel. Az a bátor szavú, merész szivü pásztor-próféta, Ámos, aki valószínűleg a legelsők közül való volt, 800 körül Kr. e. azért hagyta oda gazdaságát, hazáját, a Juda-beli Tekoát, vagyis azért ment a szomszéd ország fővárosába, mivel élőszóval, szemtől-szembe akarta megmondani a papnak, meg a királynak a Jáhve szavát: Három bűne miatt Izraelnek, sőt négy miatt meg nem kegyelmezek, mert pénzért adták el az igazat, a szegényt pedig egy öltő saruért. Akik a föld porát áhitják a szegény fejére és a nyomorultak ügyét elfordítják ; zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett és az elitéltek borából dőzsölnek Istenök házában. (Ám. II. 6—8.)
