A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)
IV. Felolvasó ülés
35 melyek teljesen hátramaradtak s vad népek lettek, holott valamikor ők is az előkelők osztályához tartoztak, ma a legprimitívebb emberek. Ilyenek a veddák. Az árják gondolkodók, elmélkedők s éppen ezért fejlődik bennök az az ősi nagy hiba, melyben minden árja-faj tönkremegy: a töprengés, az örökös tépelődés. És éppen ez szülte Kelet-Indiának a másik vallását is, a brahminizmust; ez szülte magát a buddhizmust is, mely saját hazájában nem tudja magát fentartani és más földre megy át. Mint láttuk, a hindu nép 4 kasztra oszlott. Az első, a legelőkelőbb a brahmin, sokkal világosabb szinü; ők képezték az arisztokratiát. Egész életrendjük szigorú előíráshoz alkalmazkodott. Fiatal korukban bölcs brahminok társaságában éltek. 20—21 éves korukban kötelességük volt a család-alapitás; midőn már fiók is 20 éves lett, akkor nejükkel együtt visszavonultak az erdők sűrűjébe, ott elmélkedtek a mindenségről s igy lassanként kifejlődtek a különböző filozófiai nézetek. Hisz' ott az erdők sűrűjében fejlődött ki a Buddha vallása is. A fenmaradt hymnuszok bizonyítják, hogy ez az örökös töprengés mint vezette őket az egy Istenség gondolatára. ». . . . Mert eleintén nem volt még sem létei, sem nemlétei, Nem volt a gözgömb s felette az ég. És kérdem, volt-e ami mozgást tőn, és hol, és ki volt, A ki őrizte a vizet, s a mély szakadékot ? Akkor még nem volt sem halál, sem halhatatlanság; A nap s az éj egymástól nem volt elválasztva És mástól kapott lehelet nélkül csak egy volt, a ki lélegzett, A ki ezt magatói tévé — s ki felett senki sem volt. És ekkor benne ébredett fel első ízben a belső ösztön, [a szellemnek első magja. A létnek kötelékét látták bölcseink a nem is létezőben, Kik szivükből az igaz felé történek. S ki tudná, ki is hirdetné, Hogy honnét lön, hogy honnét támadt ez a teremtés, Hisz maguk is az Istenek csak ö utána lettenek. Nos hát, hogy ez a világ honnét eredett, Teremtve van-e avagy nem teremtve, Azt már csak ő tudja, a kinek szeme rajta őrködik, A mint az egek egéből reá tekint. Vagy tán ő sem tudja ?....« Mindig ilyen hangon szólnak s mindig ezt a thémát variálják a hymnusok. E hymnus utolsó sorai mutatják, hogy az előbbi gondolkodás végre a kétkedésben vész el. Ez a kétkedő szellem a brahminokról átszállt az alacsonyabb osztályokra is, igy a ksatryákra s a polgárokra is. 3*
