A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)

II. Felolvasó ülés

Titán kéz emelt ki anyaföld méhéből Ködös régiségben, a hová nem ér föl Merész röptű szárnyán mosolygó képzelet , . .

„Csak az Urnák lelke honolt a mély felett“

Állasz, oh dicső vár, te élő pyramid!

Nem visszhangozza bár szolgák siralmait Borongó kebeled, — neked is van gyászod:

Ide börtönözték a hitszabadságot.

Még alig pirkadott lelkűnkben a hajnal,

Még alig csendült fel ajkunkon tavasz-dal,

Még alig ringatá képed Maros árja,

S mentén alig gyüjte ibolyát a lányka:

Elhervadt a virág, kora dér lepé meg.

Ébresztő danából lön halotti ének;

Örök élet gyöngyét iszap-homok nyelte:

Ellobbant a láng is, az igazság lelke.

Fejedelmi napunk, az örökkön áldott,

Mindhiába szórt ránk oly pazar világot;

Mindhiába vonzott bíboros palástja:

Mihelyt lehanyatlék, megingott a bástya.

Zászlótartó maradt a hit fejedelme,

Az emberiségért szent tusára kelve;

Száz csatában edzett, szép magyar próféta,

Ajkán-szivén: „a hit Isten ajándéka“!

Láttad, oh dicső vár, a nagyszerű mámort,

Zugó szélben haliád a riadó tábort:

„Rajta! fölebb-fölebb!“ — a zászlós igy kiált —

S megirigyelted a kincses város fiát.

Öröm tüzek gyultak hét büszke bérez fokán,

Viaskodott velők sokáig az orkán.

Fújta, tépte, dúlta . . . s nem tört meg a varázs:

Oltári lángba csap az eleven parázs.

31