A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)
II. Felolvasó ülés
26 latos munkásságu lélek évtizedekre terjedő vizsgálódásainak eredményeként összehordott. Dávid Ferencznek mintegy 40 évre terjedő levelezései, Írott munkái, könyvei, az isten osztatlan egységét és egyedül imádandó voltát tárgyaló vitairatai legnagyobbrészt megsemmisültek, elrejtettek vagy tűzbe dobattak. De hát ez nem is csoda. Dávid Ferencz abban a korban élt, a mikor a reformált vallás diadalutjában a katholiczizmus mezején nagy aratást tartott; abban a korban élt, a mikor a kutató szellem nem állapodott meg Luther és Calvin kezdeményezésénél, hanem az igazság meggyőző erejével vizsgálódók az Isten osztatlan egysége után; abban a korban élt, a mikor a reformált egyház vezéremberein is épen úgy erőt vett a más hitet vallók iránti elfogultság, mint a katholikus egyház koronkint megújuló vallási türelmetlensége. Az újítókat a protestáns egyházfők közül is egyesek részéről épen úgy üldözés, excommunicatio és máglyatüz fenyegette, mint katholikus részről. Dávid Ferencz a hit alaptételeit a kutató ész okoskodásával akarván összeegyeztetni, elvetette a szentháromságot; megalapítója és főhirdetője lön annak az egyháznak, mely a hitben nem keres mást, mint azt az erkölcsi rendszert, melynek alapja a szeretet és türelem, a jóttevés és a megbocsátás. Az unitárius vallás azt hirdeti, a mi után oly sokan vágyakoznak: az igazságot, — azt ápolja, a miért még többen epekednek: a testvéri szer etetet. Dávid Ferencz vallásának eszméje, felfogása, lényege ma is ugyanaz: a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromsága. Törvényeit ez lengi át, intézményei és dogmái ezen nyugosznak, mint szétmorzsolhatlan gránittalapzaton. Fejlődését is erre alapította és a czél mely lelki szemeink előtt, a jelzett szentháromság felé való törekvésünkben lebeg, nem más, mint a szabadon gondolkozó és gondolkozni vágyó hívőknek az egy igaz Isten keresése és imádásában való egyesítése. Egy csodálatos életnyilvánulás van az unitárizmusban, melyet joggal vehetünk a halhatatlanság tanujelének. S ez a jel: munka az eljövendő idők, a keletkező nemzedékek lelkiüdvéért. Ez a jelenség megnyilatkozott már a világ legrégibb népei és legkiválóbb gondolkodóinak agyában, a szellem valamennyi Héroszának életében, de kijegeczesitését Dávid Ferencz fellépéséig, senkinél sem látjuk. A mártyr-koszoruk mindig azok köré fonódtak, kik a vallásban is a szabadvizsgálódás utjain haladtak. A Golgotha keresztjén egykoron nem a szeretettől túláradt szív vérzett el, hanem egy fogalom, egy eszme, melyből a legtisztább vallásos képzetek,
