Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)
remeg a gondolattól: Hogy fogok én fölvergődni a sötét völgy mélyéről a napsütéses tetőfokra? Itt a tudás már semmit sem segít. Mert itt már menthetetlen betegek halálhörgése, orvosságszagú kórházak kórtermei, halottakat sirató harangok csengése és néptelen temetők fejfaerdői között állunk... Szenvedő nyöszörgések, halálhörgések, zokogó könnyek, gyászruhák és sejtelmes lélekzuhanások kísérteties, szomorú muzsikája mellett hahotázva vigad a halál itt... és aki diadalmas életörömmel jött is idáig, legalább egy pillanatra elszomorodik itt... Ezt a tékozló farsangi mulatóst kell nekünk beleillesztenünk hitvallásunk utolsó fejezetébe--De hogyan... Hiszen ez mind olyan kézzel fogható realitás, mely szüntelenül előttünk áll, két szemünkkel látjuk és megdöbbenéssel mondjuk róla, hogy tudjuk. Az örökéletet pedig csak legfennebb hisszük, de semmiképen nem tudhatjuk. Megállunk itt és hallgatjuk a porladozó csontok zörgését, a letörő virágszirmok kínos rebegését, a temetőkertek sirhantja fölött az elmúlás szellőjének monoton, egyhangú zengését és megkérdezzük: Hát van-e út innen tovább?... Élnek-e még a már kidőlt nemzedékek? Itt hagyott el, de hol van az édes anyám, a fiam, a gyermekem, az apám, a hitvesem, akit itt temettem el?... 6
