Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)
az egészséges lelkű, Istennel járó emberek és gonosz szerencsétlenek a földön... A lélek sorsa azonban minden esetben csak egy: Istentől jönni és Istenhez visszamenni. Az Istent soha el nem felejteni vagy az Istent újból megismerni... Ezt az életfolyamatot a tudásommal megmagyarázni sohasem tudnám. Földrajzi útját megrajzolni, törvényeit a logika és matematika szabályaiba beleilleszteni, megnyilvánulásait a biológia keretei közé elraktározni, olyannak tartanám, mintha valaki a tengerek vizeit akarná kimerni. Mert a rész az egészet sem meg nem határozhatja, sem föl nem foghatja. Ennek az Istentől kiinduló lélekfolyamatnak én pedig csak egy parányi atomja vagyok. De érzem, hogy beletartozom... és hiszem, hogy nincsen annyi szenvedés, bűn és jócselekedet, öröm, bánat, halál, koporsó és temetőkert, vagy anyagváltozás, amely kiragadhatna ebből az életfolyamatból. Nem tudom, hogy az Istentől hogy jutottam a földre, mert a születés nagyszerű titkából az ember tudásának csak másodrendű, biológiai szerep jut. És nem tudhatom azt sem, hogy az Istenhez mikor érkezem vissza, mert a lelkem útjában a halál oly kicsiny, oly parányi dolog, amely csak a szivem dobogását, a vérem keringését, az agyrétegeim élettani folyamatát állíthatja meg. A bölcsőm sorsa különben is csak addig 11
